David Benioff: Tolvajok tele FUMAX KFT, Budapest 2014 – 270 oldal/keménytábla – Fordító: Gy. Horváth László – ISBN: 9789639861633
Aki Pityerben nőtt fel, az gyerekkora óta rettegett a Keresztektől, ettől a sötét, vöröstégla szennyfolttól a Néva partján, az elveszettek komor raktárától. Békeidőben hatezer rab élt benne. Januárra ezren se maradtak. A kisebb vétségekért elítéltek százait besorozták a Vörös Hadsereg egységeibe, a német blitzkrieg húsdarálójába. Több százan éhen pusztultak a celláikban. Az őrök naponta vonszolták ki a Keresztekből a bőrrel borított csontvázakat, és szánkókra pakolták őket, amelyeken nyolc réteg magasan feküdtek a halottak.
Kiskoromban a börtön némasága volt a legborzasztóbb. Ha elment mellette az ember, arra számított, hogy durva emberek ordítozását, verekedés lármáját fogja hallani, de semmiféle zaj nem szűrődött ki a vastag falak mögül, mintha odabenn a rabok – a tárgyalásukra, a gulágra vagy a főbelövésre várók – kimetszették volna a nyelvüket tiltakozásul. Kész antierőd volt, nem ki-, hanem berekesztette az ellenséget, és a leningrádi gyerekek százszor is hallhatták a fenyegetést: „Ha így viselkedsz, a Keresztekben végzed.”
Csak egy pillanatra láttam a cellámat, amikor az őrök belöktek, és lámpájuk megvilágította a nyers kőfalakat, a két méterszer négyméteres cellát a négy priccsel: szerencsére mind üres volt. Örültem, mert semmi kedvem sem volt valami tetovált bütykű idegennel osztozni a sötétségen, de kis idő – percek? órák? – múltán már szinte tapintható lett a fekete csönd, olyasmivé vált, ami bekerülhet a tüdődbe és megfojthat.
A sötétségtől és a magánytól általában nem féltem. A villany akkoriban éppen olyan ritkaságnak számított Pityerben, mint a szalonna, a lakásom a Kirovban meg kiürült, amikor anya és Taiszja elmenekült. A hosszú éjszakák sötétek voltak és csendesek, de valami zaj mindig hallatszott valahol. Aknavetők döreje a német vonalak felől, egy katonai teherautó a sugárútról, a haldokló öregasszony nyöszörgése egy emelettel följebb. Szörnyű hangok, persze, de hangok – tudatták az emberrel, hogy még a világon van. Az a keresztekbeli cella volt az egyetlen tökéletesen néma hely, ahová valaha is beléptem. Semmit sem hallottam, semmit sem láttam. A halál várószobájába zártak be.
Bármennyire is ostromedzettnek hittem magam a letartóztatásom előtt, semmivel sem voltam bátrabb januárban, mint júniusban – a közhittel ellentétben a félelem megélése nem tesz bátrabbá. Azonban ha állandóan fél az ember, talán könnyebb palástolnia a félelmét.
Törtem a fejem valami dalon, amit elénekelhetnék, versen, amit elszavalhatnék, de a szavak összeragadtak a fejemben, mint a só a séker oldalán. Az egyik felső priccsre feküdtem, remélve, hogy ha van egy kis meleg a Keresztekben, az felszáll oda és megtalál. A reggel semmi mást nem ígért, csak egy golyót az agyamba, mégis alig vártam, hogy beszűrődjön a napvilág. Amikor behajítottak a cellába, mintha egy aprócska rácsos ablakot láttam volna a plafon közelében, de már erre sem emlékeztem. Próbáltam elszámolni ezerig, hogy valamivel elüssem az időt, de négyszáz körül mindig összezavarodtam, mert mintha fantompatkányokat hallottam volna, pedig csak az ujjaim kaparászták a tépett matracot.
Már azt hittem, sosem ér véget az éjszaka. A németek lelőtték a kurva napot, elvégre megtehetnék, a tudósaik a legjobbak a világon, csak kifundálhatnák, hogyan kell. Vagy rájöttek, hogyan lehet megállítani az időt. Vak és süket voltam. Csak a hideg meg a szomjúság emlékeztetett rá, hogy élek. Az ember úgy elanyátlanodik ilyenkor, alig várja az őröket, csak hogy hallja a lépteik kopogását, érezze a vodkaszagot a leheletükön.
Hány híres orosz raboskodott hosszú-hosszú időn át! Aznap éjjel megértettem, hogy én sosem leszek híres orosz. Pár óra egy cellában, semmi szenvedés, csak a sötétség meg a csönd meg az abszolút hideg, pár óra mindebből, és már félig meg is törtem. Azokban a zabolátlan lelkekben, akik egyik telet a másik után élték túl Szibériában, volt valami, ami belőlem hiányzott, valami nagy hit a csodás jövőben, Isten országában, az igazságszolgáltatásban, a bosszú távoli ígéretében. De az is lehet, hogy annyira elcsüggedtek, hogy már nem is voltak mások, csak hátsó lábukon járó állatok, robotoltak uraik parancsára, ették, ami moslékot eléjük vetettek, aludtak, ha arra kaptak parancsot, és nem álmodtak semmi másról, csak a végről.
Végre zajt hallottam, több pár nehéz csizma pufogott a folyosón. Kulcs fordult a zárban. Felültem a priccsen, mire bevertem a fejemet a plafonba, de úgy, hogy majdnem átharaptam a szám szélét.
Két őr – az egyiknek a kezében olajlámpás, a legszebb fény, amit valaha láttam, szebb a napkelténél is – egy új rabot kísért be, egy fiatal, egyenruhás katonát, aki úgy nézett körül a cellában, mintha csak egy új lakást szemlélne meg, amit ki akar venni. A katona magas volt, és nagyon egyenes tartású; az őrök fölé tornyosult, s noha azoknak pisztoly volt a pisztolytáskájukban, a katona pedig fegyvertelen, mégis úgy festett, mint aki mindjárt parancsokat fog osztogatni nekik. Egyik kezében prémsapka, másikban a bőrkesztyűje.
Éppen akkor pillantott rám, amikor az őrök kimentek, becsukták és bereteszelték az ajtót, és magukkal vitték a világosságot. Az arcát láttam utoljára, mielőtt visszatért a sötétség, úgyhogy jól megjegyeztem: kiugró kozák pofacsontok, mosolyra görbülő száj, szalmaszőke haj, és olyan kék szem, hogy azzal még egy árja menyasszonyjelölt is beérte volna.
Én az ágyon ültem, ő a kőpadlón állt, és a teljes csöndből tudtam, hogy egyikünk sem változtatott helyzetet – még mindig egymásra meredtünk a sötétben.
– Te zsidó vagy? – kérdezte.
– Mi?
– Zsidó. Mert annak látszol.
– Te meg nácinak.
– Tudom. Ich spreche ein bisschen Deutsch ráadásul. Jelentkeztem is kémnek, de tojtak rám. Szóval zsidó vagy?
– Mit érdekel az téged?
– Sose szégyelld. Nekem semmi bajom a zsidókkal. Emanuel Lasker a második legkedvesebb sakkmesterem. Éppen csak egy fokkal gyengébb Capablancánál… Capablanca egy Mozart, egy zseni; aki a sakkot szereti, annak Capablancát is muszáj szeretnie. De a végjátékban nincs jobb Laskernál. Van kajád?
– Nincs.
– Nyújtsd ki a kezed.
Ez csapdának ígérkezett, amolyan hülyegyerek játéknak. Le fogja csapni a tenyeremet, vagy hagyja, hogy lógjon a levegőben, míg rá nem jövök, mekkora marha vagyok. De lehetetlen volt visszautasítani, ha étellel kínálták az embert, bármilyen hihetetlen legyen is, úgyhogy kinyújtottam a kezem a sötétségbe, és vártam. A következő pillanatban valami hideg és zsíros morzsa volt benne. Fogalmam sincs, hogyan találta meg a tenyeremet, de megtalálta, méghozzá minden tapogatózás nélkül.
– Kolbász – mondta. Várt egy kicsit, aztán hozzátette:
– Nyugi. Nem disznó.
– Megeszem én a disznóhúst. – Megszaglásztam a kolbászt, és belekóstoltam. Éppen annyira hasonlított igazi kolbászra, mint a fejadagkenyér az igazi kenyérre, de volt benne zsiradék, a zsír pedig maga az élet. Olyan lassan rágcsáltam, amennyire csak tudtam, hogy minél tovább tartson.
