Húsz éve. 1994., tavaszi éjszaka a szeghalmi Budai Nagy Antal kollégiumban. Másodikos gimnazista voltam. Egy lakatlan hálóban készültek a negyedikesek az irodalom érettségire. Esténként beosontunk hozzájuk. Mekkora egy baromság ez a vers, semmit sem értek belőle, mi lesz, ha ezt húzom? – dobta az egyik vaságyra a nyitott szöveggyűjteményt az egyik „nagy” negyedikes. Felemeltem. „Vak ügetését hallani hajdani, eltévedt lovasnak.” Azonnal hallottam, láttam is a lovast. El tudtam helyezni a saját emlékeimben, tájaimban. Ilyen versek is vannak? Ilyeneket is tanulunk majd? – villant át az agyamon. Ezért megéri. Az ilyenekért igen.
Ady Endre
Az eltévedt lovas
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
