Pavel Vilikovský: Kutya az úton, fordító: Garajszki Margit, Kalligram Könyv- és Lapkiadó – Pozsony, 2013, Kemény kötés, védőborítóval, 176 oldal, ISBN 978-80-8101-643-1, 2800 Ft. Nálunk csak 2520 Ft.
Felemelően felháborító, füllentéseiben is őszinte kötettel lepte meg a Kalligram kiadó 2010-ben a szlovák, 2013-ban a magyar olvasókat. Begyöpösödött szlovák szélsőjobboldaliként már hegyezném a vasvillát, begyöpösödött magyar nem-náciként pedig keresném az alkalmat, hogy meglapogathassam a hátát. Még szerencse, hogy az említett csoportosulások tagjai valószínűleg nem olvasnak Vilikovský-t (sem), s így megkímélik a Kutya az úton című könyv szerzőjét a félreértésből fakadó inzultusoktól!
A sok iróniával átszőtt kötetnek egyetlen olyan visszatérő momentuma van, amivel nem tudok mit kezdeni: borzasztóan idegesítő, ahogy a szerző újra és újra elmondja „nem vagyok író, csak szerkesztő”. Ezt az olcsó pózt, ezt az önkicsinyítő önfelmentést olvasóként én kérem ki magamnak! Akkor is, ha értem/gyanítom, hogy kikkel nem vállal közösséget! Pavel Vilikovský akkor is író, amikor „csak” szerkesztőnek akar látszani. „Én nem vagyok művész, de ha mégis, Hemingwayhez vagy Bernhardhoz nem hasonlíthatom magam.” – mondja az ellenmondásoktól feszülő könyvet alkotó művész.
„Idegenkedem attól, hogy a szlovákokról, mint nemzetről elmélkedjek, de mit tegyek, ha ők folyton így gondolkodnak saját magukról.” – állítja a szerző, aki a könyv egyik nagyon fontos rétegét pont a szlovákság mibenlétének és attribútumainak feltérképezésére használja, s ugyanígy jár el akkor, amikor a férfiasságot és a szexualitást a múltba utalva oldalakon keresztül mesél egy szeretkezésről. Ráadásul könyvet ír, miközben bizton állítja, hogy a kultúrának ez a „szelete” – az írókkal együtt – menthetetlen halálraítélt.
Nem kétlem, hogy Szlovákiában – ahogy Magyarországon is – sokan – netán többségben? – vannak azok, akik hazaárulásnak és alávaló mocskolódásnak tekintik a nemzettel kapcsolatban megfogalmazott őszinte mondatokat… melyeknél ékesebb bizonyítéka a hazaszeretetnek sem itt, sem ott, sem egyebütt nincs. Nem lehet! Persze, mifelénk komoly hagyománya van annak, hogy nem azt vonják felelősségre, aki a rothadó hullát a szekrénybe zárta, hanem azt, aki szóvá teszi a bűzt!
Ha egy szlovák egymagában olyan országban találja magát, ahol szabályok vannak érvényben, könnyen alkalmazkodik és nem egyszer ki is tűnik az adott körülmények között, de otthon, a nemzet tagjaként a szabályok csak arra valók a számára, hogy megszegje őket. Minél többet sikerül büntetlenül megszegnie, annál inkább megnő az önbizalma és értéke is a társadalom szemében. A szlovákok bármilyen társadalmi rendbe képesek lyukat rágni, mint egér a sajtba, úgyhogy a gouda, az eidam és a parmezán is ementáliként végzi. […]
A demokrácia annyira hasznos a szlovákoknak, mint fogatlannak a fogpiszkáló. Szabadon választják meg feletteseiket, és még mielőtt lenne idejük beiktatni az első szabályokat, már ki is babrálnak velük. Mindezt nem is titkolják annyira, nem egyszer nyilvánosság előtt eldicsekszenek az ügyességükkel – hisz szabadok vagyunk és a szabályok kikezdése alapvető emberi jog, nem igaz? És ami még rosszabb, hogy jól teszik, mert a feletteseik is szlovákok, akik a törvénybe foglalt szabályokkal csak ki akarnak tolni a többi állampolgárral, hogy bármikor büszkén kijelenthessék, miszerint lehet, hogy tetteik nem egészen morálisak, de törvényszegés nem történt.
Az ilyen jellegű leírások – európai gondolat ide, vagy oda – eleinte jól esnek, aztán együttérzést keltenek. Végül lehervad a mosoly, s ébredezik a gyanú: Vilikovský szórakozik velünk, s ingerlőn pontos helyzetértékelése igazában ránk vonatkozik. Csak a „szlovák” helyére kell beírni, hogy „magyar”. Persze, az sem kizárt, hogy a lengyelek, románok, szerbek és horvátok, az egész poszt-szocialista barakktábor hasonló érzésekkel olvassa a fenti sorokat.
Az ilyen, magyarul, „európaiul” megjelenő, ennyire gördülékenyen otthonos szöveg kapcsán nem szabad megfeledkezni a fordítóról sem. Garajszki Margit magas színvonalon oldotta meg a feladatát, s – kövezzenek meg, mint megrögzött hímsovinisztát! – a legelképesztőbb fordítási bravúrt akkor hajtotta végre, amikor a nyugdíjas férfi szexuális életéről szóló – ironikus és empatikus – leírást átültette arra a magyar nyelvre, amelyen a legritkább esetben szólnak hitelesen azok a szövegek, melyekben „farok” és „punci” is szerepel.
Ha bulvárban utazva – ebben az országban hogyan másként? – szeretném igazán népszerűvé tenni ezt a könyvet, megpróbálnám kinyomozni, ki lehetett – létezett-e? – Piri, a fiatal budapesti tanársegéd a kötet 112. oldaláról…
Persze, ha magától jelentkezik, elmesélhetné, hogy mire emlékszik Pavel Vilikovský három hetes ittlétéből!
