… csúszott ki a számon a minap, egy ausztrál hölgyet klarinétozni tanítván.
Próbáltam épp rásegíteni, hogy a hangszerjáték neki is gondosan megtanított ellenszereit hogyan semlegesítse. Hogyan is lehetne – őt idézve – „unlearn”, haszontalan, terhes ismereteinket, mélyen hordozott, kidolgozatlan reflexeinket. Hogy nem kell, nem úgy kell itt dolgozni, küzdeni a hangszerrel, magunkkal. Mert – amint már elkerülhetetlenül említettem is az előbb, – ez az egész dolog: játék. Sőt, csupa nagybetűvel.
Az iskola: játék. Vajon kinek jutna spontán eszébe így, ez a mondat? Holott az iskolához alapvetően gyerekek kapcsolódnak képzeletünkben, akik valószínűleg nem tiltakoznának, ha ebben élnének. De ki tiltakozik, és miért?
Vannak persze ellenpéldák is bőven, hosszú a sora a hasonló témájú munkáknak, munkásságoknak. Mégis – a zeneoktatás kapcsán is – van mit erről beszélni-, hát még tennivaló bőven.
Mire is gondolok? Messzire vezetnek a kérdések, nem is tudom, hol kezdjem. Talán a legközelebbről, hiszen mégsem nagyesszé készül itt.
44 évesen, immár az oktatás minden szintjén tanítási tapasztalattal a hátam mögött, saját munkámban magamat is folyton tanítom. Ok, ez normális, csakhogy ha jobban megnézem, ennek a tanításnak jó része gyakorlatilag folyamatos revíziókból áll – immár pontosan húsz éve, mióta a hivatalos tanulást befejeztem. És én azok közé tartozom, akik ezt a revíziót legalább megteszik.
A jelenséget próbálnám tetten érni, hogy mit is tanulunk mi mindannyian, amit ennyire újra meg újra fölül kell vizsgálni?
Látva a történelem, az irodalom, a tudományok tanításában fönnálló anomáliákat, – ti. hogy amit ma megtanulsz, azt holnap már mégis másképp látják, átértelmezik, új felfedezés írja át stb. – arra kell rádöbbennem, hogy ezen a szinten a zenét is sikerült „de”abszolutizálni.
Hogy ami jó szándékkal, lelkiismeretesen, – igen, még lelkesen is – „tanítódik” az iskolában, valahogy, a dolog (a rendszer) természeténél fogva, – még egy látszólag tök absztrakt ügy, mint a zene esetében is – csak időleges, pillanatnyi, az aktuális helyzetnek szóló szükségmegoldás-halmaz. Refrénem lehet itt már lassan az idő-kérdés. Itt is gyakori, hogy létszükségletnek tartott feladatokra rámutatván az ember összefut a jól ismert mondattal: erre most sajnos nincs idő. Akkor mire van? Jöhetne megint a refrén.
Hogyan is lehetne ilyen – nevezzük ezek után tudásnak? – tapasztalattal mit kezdeni egy, öt, vagy tíz év múlva?
Persze hogy fáj, fizikailag is, ha évek múlva is ugyanúgy tartom azt a hangszert, mint akkor, abban az egy helyzetben, még meg nem nyúlt karokkal, lábbal, egy pillanatnyilag érvényes állapotban. Az „ez mindig is így lesz már” kérdőjeles perspektívájában. Ha még mindig arra gondolok, amire akkor „mondták, hogy gondoljak”. Ha reflexszerűen fölidéződő érzetek – mélyre megy a zene! – évek múltán is ugyanolyan spontán izomműködést produkálva jelennek meg rendületlenül. Persze, hogy fáj. Hiszen minden megváltozott azóta, talán a tanár sem úgy gondolja már azt, amit anno olyan magabiztosan, lelkesen tanított.
A dolgok is változnak – talán. De mi egész biztosan.
Szerintem az iskolában is lehetnénk bátrak, magunkhoz, változókhoz hozzárendelni azt a kevés változatlant, a nem időszerűt, aminek a fényében mindenki könnyedén megtanulja az éppen aktuális változót. Akkor, ha érdekli, avagy reszkírozza, hogy elfelejti (a felejtés is, bár a kontrollt nélkülöző, de tudás!). mert az érdeklődés, a kíváncsiság állapotában él, változatlanul. (És ennek fönntartásában segítjük a tanulót mi, akik tanítunk.)
Íme például valami, ami nem dangerous. Legalábbis nem úgy.
