Simon Adri költő, szerkesztő. Szegeden végzett magyar nyelv és irodalom szakon. Egyetemi évei óta publikál. Többek között az Irodalom visszavág és Spanyolnátha nevű kortárs irodalommal foglalkozó internetes folyóiratokban. Gyakran szerepel irodalmi rendezvényeken. Eddig másfél verseskötete jelent meg.
Mit jelent, hogy másfél köteted jelent meg?
Tulajdonképpen kettő. Az elsőt Janox barátommal készítettük közösen. A címe: FEAT. Asszociációkra épülő kötetet állítottunk össze, melyben egy versszakot ő írt, a következőt én. Aztán tematizáltuk a verseket. Helyet kapott a szerelem, a melankólia, mint téma, vagy akár az alkotói folyamat, vagy a természet lágy öle. A következő már önálló kötet lett, Komplemente a címe.
Miért a költészet?
Elég korán kezdtem el verseket írni, mint ahogy sokan foglalkoznak evvel a serdülő éveikben. Nagyon szerettem olvasni is, és ez valahogy adta magát, hogy akkor próbálkozzam a versírással. Az egyetemi évek alatt néhány szonett megjelent tőlem itt-ott, különböző hallgatói lapokban, de nem igazán „nyomultam” sehol sem a verseimmel. Időnként irodalmi rendezvényeken olvastam fel, és ennyi. Nem gondoltam arra (és igazán még most se), hogy úgymond „szakmabeliként” folytassam – mert a költészet nem szakma, hanem létállapot.
Irodalomtanáraim azt mondták, hogy nem írok rosszul. Ha volt bennem exhibicionizmus, akkor az csak igen lightosan. Inkább jól éreztem magam ebben az egészben. Tetszett, hogy tetszik, amit csinálok. Aztán elkezdtek szépen érkezni a felkérések a különböző szerkesztőségektől.
Szerinted mindenki tud írni?
Nem. A költészet nagy amplitúdójú „dolog”, megfoghatatlan. Valaki vagy tud írni verseket, vagy nem. Nincs ebben semmi különös. Van, aki meg kertet ásni tud, és így kerek a világ. Ha az embernek van hajlama és hajlandósága ahhoz, hogy verseket írjon, ahhoz olvasni sem árt. Fejleszteni lehet ezt a készséget. És az sem baj, ha olyan körökbe mozog a delikvens, ahol írással foglalkozó emberek fordulnak elő, tőlük lehet tanulni.
Simon Adri két verse:
Árad
Vágylak téged és kívánlak
mutatnálak a világnak
és egyszerre rejtenélek is
és mindenütt sejtenélek is
vágyom izzadság-párádra
odaülnék kútkávádra
csontodig meghámoználak
honnan mézillatod árad
beolvadnék szívgödrödbe
egyszer csak és mindörökre
tagjaid ékes kegyszerek
lennék addiktív vegyszered
Földerengés
(A 2012-es olaszországi földrengés emlékére)
Hajdanán, a krízis-korban, nehéz ’12-es évben
szeles völgyben élt Giacomo Emilia Romagnában.
Ott játszott a szurtosképű komoly kezű tudósok közt,
ünnepelvén előbukkant Bartók-szvitet, táncjátékot.
Ám a kotta hangfej-bábok játékával nem kecsegtet,
csak tizenkét maszatos folt: borpecsét és tintapacni
rajzolódott ki a könyvben. Tanácstalan búvárarcok
hajoltak a szakadt szélű, szamárfüles palimpszesztre.
Halk moraj tört fel a földből, rázva asztalt, mintha szellem-
járás indult volna meg a fojtott nyárban Taljánföldön,
lengő csillár, omló házfal törte meg az ünnepséget.
Lóhalálban menekültek csapot-papot-táncjátékot
elfeledve mind a súlyos tudományok birtoklói.
Egy akadt, ki ott maradt, ki ujjain a foltokat
hangjegyekké zabolázta, s zongorához térdepelt
(nem ért volna fel különben hangszeréhez csepp keze):
Giacomo volt, a ragazzo, ki olvasni sem tudott.
És csak zenélt, amikor már senki nem hallhatta őt,
futamokat játszott, míg kint roppantak a háztetők.
Sűrű éj lett: holdtalanul ráomlott a kis zenészre,
körbefolyta, mint a láva Etna-kráter forró mélyén.
Emilia Romagnában felizzott a völgylakóknak
ujjain pár ránc a tánchoz, s hull, csak hull a pernye róluk.
Kint álltak a kőesésben mind, kik akkor hátrahagytak
bútort, házat, házastársat biztonságukért cserébe,
mindazt, ami eltalálta életröggel egykor őket,
gőzlő ronggyá változtatva ingüket a forró mellen.
Giacomóra jön a reggel, viharmadár-forgataggal
csapkodja a tenger felől érkező szél. Beleborzong.
Összesöpri a sok mocskos lapot, mit a szél kihordott.
Érkeznek a görög partról őszvidéki, hűvös éjek.
