Gadó Gábornak szeretettel
Lemaradásunk, bár… Atyaúristen, de szeretném remélni, hogy behozható!
Mit is motyogok itt?
Életem egyik nagy koncertje után ülök épp. Az 1 éves BMC jazzklubjában Gadó, Balázs, Boisseau – Dave Liebmannel.
Legutóbb, újságírói kérdés lengett föl előttem az előadó művészet mai virágzásáról.
Virágkor? Az mondjuk ebben az ügyben a XX. század első fele. Ha én ma virágzást látok, az egyértelműen a nem írott zene, vagy hogy is mondjam, a döntően, vagy lényegét tekintve inkább nem leírt zene előadóinak birodalma.
Ma – tegnap – este ez végképp egyértelművé vált bennem, mint ahogy pont ma – tegnap – a felvételekről való vélekedésem, de ezt a fejezetet most nem nyitjuk meg.
Már nem is motyogok: az írott, vagy hogy is mondjam, a formáját tekintve inkább leírt, részletesen megkomponált zene – klasszikus zenének mondják pongyolán – előadói praxisa gyökeres, lényegi megújulásra vár, szorul. Közönségként beszélek: amit az utóbbi területen érintett előadásokon hallani, az élményszerűségét tekintve, túlnyomórészt köszönőviszonyban sincs azokkal a teljesítményekkel, aminek köszönhetően itt például most föl se merül, hogy elmenjek aludni. A kivételek – hát persze, ezekért élek, és talán nem vagyok egyedül. De ebben a – minek is lehet mondani: még leginkább mégiscsak jazz, az igényes, a legkreatívabb jazz műfajában nem kivételek vannak kérem, hanem csodálatos munkák, bátor elköteleződések sorozata.
És akkor most sorolom.
Hangzásminőség. Ez ügyben szerencsés volt a viszonylag kis tér, az erősítés nem fedett be mindent, nem torzított. Ha nem is a legapróbb, de a legtöbb részlet hallhatóvá vált: szóval akkor inkább hangzásigényt mondok, mert ezeket a fiúkat láthatólag, hallhatólag, hidegen hagyja a mikrofon. A kiállás, az együtt-tartás, az egymásra figyelés olyan magasiskoláját hallhattuk itt kérem, hogy -…na végre egy befejezhetetlen mondat.
De mit is akarok mondani.
Hogy az írott, azaz formáját tekintve stb. – hétköznap: klasszikus zene – birodalma lenyűgöz, és megtölti az életemet, nem kell bizonygatnom. Hogy mivel is vagyunk adós? Mért jövök itt a lemaradással, és hogy mit is kellene behoznunk? Marad a nemes egyszerűség: magunkat kellene behoznunk. Bátran belépnünk. Azonossá válnunk a leírt hangokkal, a produkciónkkal, egymással való viszonyunkkal,végső soron a munkákkal.
Mondhatjuk, hogy de hiszen ez így van. Jó. Olyan boldogan hiszem, ha hallom, nem megyek a szomszédba, ha örülni kell. De hajlandó sem vagyok se egymás, sem önmagunk ámítására.
Hogy mi a modern ma? Ez az este megerősített, hogy nem a mű-vészet, hanem az igazi. Az utóbbi időkben született zenék – egyfajta kétségtelen minőségként sokáig jelenlévő, mára végképp érvényét vesztett – jellegzetesen személytelen hangja helyett megint a közvetlenül megérintés, az egyszeri, személyes közlés varázsa. Amire sokkal többen vágynak, mint ahányan kezdeni bátrak, megtenni az első lépést.
De nincs más hátra. A leírt zene világából egy fokon megint nem hagyható ki az előadó. Akinek a dolga nem kevés, hiszen társalkotónak kell lennie, mert papíron a hangok némák.
Csak a megszólalás pillanatában van zene; és akkor itt most egy kosszal érvényteleníthetjük is ezt a lépten-nyomon lábatlankodó terminust : „kortárs zene”.
Mert mi lenne más bármi megszólaló hang? Most születik, élő emberek játsszák, életre kel – az előadóra is visszaszáll, hogy milyen életre. Ó, ez egy makacs húszfilléres, ami sokáig nem akart leesni.
Mondok egy példát. Mondjuk Mozart – ezt a nevet talán tényleg mindenki ismeri – ír egy zenedarabot 1780-ban. Ez megszólal 2014-ben. Nem a mának a társa ez? A zene elillanó madár kérem, itt nem lehet múzeumosdit játszani. De lehet bátor szerzőtársnak lenni, egy üzenetet megsejteni, és ha aktuális, mert ma is épp valami ilyesmit üzennénk, vele azonosulni és életre hívni.
Gábor, köszönöm, hogy a Qaartsiluni-úton jelzőtáblák vagytok.
