Alabama és Monroe, zínes, feliratos, belga filmdráma, 111 perc, 2012, rendező: Felix Van Groeningen
Szerettem volna egy nekrológot írni a mozizás ürügyén, de ettől most eltekintettem. Azt viszont érzékelheti mindenki, hogy a kis réteg-filmszínházak kora leáldozóban van. Még Budapesten is fogynak a bejáratott helyek (Tabán, Kino, Bem), pedig ott megfelelő számú érdeklődő még a rétegigényekre szakosodott vetítőhelyeknek is akadhat. Szolnokiként viszont néha szembesülök a megfelelő számú közönség hiánya miatti programelmaradásoknak.
A művészfilmek kedvelőinek maradt még néhány hely – még vidéken is! – ahol az amerikai kultur-újgyarmatosítás termékei mellett néhány egyéni hangú/világú alkotást is bemutathatnak. Mint a szolnoki Tisza mozi is, ahol először találkoztam a belga filmművészet egyik – méltán díjnyertes! – alkotásával.
Hogy léteznek belga filmek (mind a flamand, mint a vallon területeken), az már régebről tudható! Az utóbbi években a művészfilmek fentebb vázolt hálózatában jómagam 4-et is láttam közülük, és – számomra is meglepően! – átlag felettinek értékeltem őket (például: Piros bicikli, Szarul állnak a dolgok, stb.) 2013 őszén pedig egy különleges film bemutatója volt, amely – témája keménysége ellenére – sokkolóan szép volt. Nem leányregény, a végén cukormázzal leöntve; sőt! Műfajilag melodráma, egyébként meg érzelmi bomba…
Bevallom, nem rajongok nagyon a kantri zenéért, azon belül a kékfű stílusért sem. Talán azért is, mert inkább csak rossz magyar utánzatokban hallottam, az eredeti felkutatására pedig nem voltam ösztökélve. Féltem tehát egy kissé, hogy egy olyan filmet látok, melynek főszereplői e stílus muzsikusai! Meg hogy a film legalább egynegyedében e stílusú zene szól! Kellemesen csalódtam, mert ez a film nem a zenéről, hanem érzelmekről, szerelemről, életről, halálról, betegségről, – a világi és az egyéni – őrületekről szól. Amit ez a zene is tükrözhet, és nagyon – olykor erőteljes hangzatokkal, hangulatokkal – tükröz, ábrázol is! Gyönyörűen és megrázóan, a képek és a hangok csodálatos egységében.
A film története igen egyszerű: egy fiú (kantrizenész, amerikamániás) és egy lány (tetováló, kissé idealista) találkozása, szerelme, családi élete, gyereknevelés, rák, gyerekhalál, az egymásra-maradás megélése, a világ és az egyén őrülete, majd a végső elbukás. Hozzáadva az élet minden síkján megszólaltatott, megélt, zene: Felix van Groeningen filmjének egyik legfőbb eleme.
Apropó, Groeningen. Az 1977-es születésű flamand rendezőnek ez a negyedik filmje. Az előző, 2009-es Szarul állnak a dolgok olykor megrázó – főleg erkölcsi kérdésekben vitára-indító – itthon is látható még néhol. Az első kettő viszont nálunk jószerével ismeretlen. A The broken circle breakdown (talán A széttört kör darabjai címre fordítható\ferdíthető!) eredeti; nálunk Alabama és Monroe címen bemutatott film alapja Johan Heldenberg 2009.-ben bemutatott színdarab volt! Ez zene nélküli, 2 szereplős kamaradarab volt, mely a főszereplők monológjaiból és párbeszédeiből állott. Tehát ez esetben nem egy dráma megfilmesítése készült, hanem a meglévő történet újraalkotása, kiegészítése. Amelyben már maga a filmcím is többszörös zenei\filozófiai utalásokat, jelképeket tartalmaz, mivel szójátékkal utal a film főcímdalára Will the circle be unbroken {Megtörik majd a körfogás?}, a kör főnév emberek alkotta társasága-jelentésére, a bluegrass [kékfű] stílus zenekari szólórészeinek hagyományos amerikai nevére (breakdown). És mindezeken túl utal a film képi, megtört, mozaikjáték-szerű történet-feldolgozására is.
A film zenéjéről már beszéltem pár szót. A képi megfogalmazásról viszont még nem. Be kell vallanom, hogy a képek, a szituációk felvételei közérthetőek és művészien szépek is egyben. Az arcok, a színek, a tárgyak, mind. Még a tragikus részeket ábrázoló, ahhoz köthetőek is. Érzékeny lelkiségű, finom kontúrokkal fényképezett képkockák. Kerülve a naturalizmust, olykor szinte csak jelképesen, a jelenlévők arcán leolvasható érzelmek bemutatásával élve. S ha már a kockáknál tartunk: zseniálisnak tartom a film felépítését, vágását. Azt hogy az egész történés mozaikjáték-szerűen épül, s lényegében csak az utolsó képek láthatóak a történet-szerinti helyükön.
Tehát ez a film a képi\hangi\dramaturgiai szempontokból majdnem tökéletes. De csak majdnem, mivel a férfi-főszereplő – egyébként jogos, és filozófiai/etikai szempontokból elgondolkodtató (szerintem: igaz!) – színpadi vádbeszéde valahol dramaturgiai holttérbe került, s a leakadást semmilyen formában nem tudta a rendező továbbgördíteni, feloldani! (Pedig szerintem, – például a színpadon lévő zenészek muzsikálásával ezt a döccenőt tompítani lehetett volna!)
A film megnézésével számomra ez a zenei stílus is átértékelődött. Tulajdonképpen, megszerettem, és a felszínes meghallgatások mellett a zene mélységeinek – mert van ilyenje is! – megismerésére serkentett! Kár viszont, hogy az angolul nem értők számára a forgalmazó nem tette elérhetővé a zene tartalmának, verseinek megismerését megfelelő feliratozással. Mert így – minden érzelmi rákapcsolódásom ellenére – maradt egy kis űr. S ezzel nem voltam a nézőtéren egyedül. Viszont megszabadultam egy előfeltevésemtől (a zenével kapcsolatosan) és nagy művészi élményt, érzelmi megtisztulást kaptam! Nem tiltakozok ez utóbbiért, hisz ténylegesen ezért van minden művészet!
A belga Felix Van Groeningen Alabama és Monroe című filmje megkapta 2013-ban az Európai Parlament képviselői által megszavazott Lux-díjat. Ezért azt feliratozták az Európai Unió mind a huszonhárom hivatalos nyelvére, és minden tagország számára készült egy-egy 35 mm-es filmkópia. Így jutott el a film Magyarországra is. Az film női főszereplője, Veerle Baetens pedig Európa Filmdíjat kapott meg a filmben nyújtott alakításáért.
