Aki felülről néz… A fővárosban folyamatos tiltakozás zajlik a szabálysértési irodák ellen, amelyeket azért hoztak létre, hogy előállítsák a közterületeken életvitelszerűen tartózkodó hajléktalanokat. Ez az a folyamat, amely a regényben is megjelenik, amikor megpróbálják mintegy megtisztítani a hajléktalanoktól a várost.
Michel Foucault-nak van egy nagyon szép, elfelejtett interjúja de Sade-ról, aminek egy kis mellékszála arról szól, hogy a nácik tulajdonképpen takarítónők voltak. Rendet akartak tenni. Emiatt csinálták meg a koncentrációs táborokat. És amikor ezt látom, hogy – ahogyan maga nagyon pontosan megfogalmazta – ma ki akarják takarítani a városokat, akkor pontosan ez a pitiáner higiénia-igény jut az eszembe. Hogy legyen rend, hogy ne legyen piszok. Ez borzasztóan veszélyes. Amikor én közel voltam a valóságos történetekhez, azt láttam, ami törvényszerű: ha eltűntetik őket a városból, akkor valahova máshova mennek. Akkor keletkeznek a táborok. És akkor történnek a hajléktalangyilkosságok. Minél inkább kiszorítják őket a látható terekből, annál inkább történhet bármi. Ez nagyon sötét dolog, és nagyon sötét hagyományokból táplálkozik. Köztünk kellene lenniük. A skandináv államokban már sem a bolondokat, sem a bűnözőket nem zárják be, elintézik, hogy köztünk éljenek. Emberéletek száradnak azoknak a lelkén, akik ezt a rendeletet nálunk meghozták és végrehajtják. Károlyi Csaba azt írta az ÉS-ben, hogy jó volna, ha politikusok, városvezetők is elolvasnák a könyvemet. Nyilván nem fogják elolvasni, mert már alig olvas bárki is, de ha elolvasnák, akkor se lenne következménye. Vannak olyan dolgok, amikbe egy politikus nem képes belegondolni, mert nem ért hozzá, azokkal az emberekkel pedig már réges-rég nem kommunikál, akik értenek hozzá. A rendszerváltás után a magyar irodalom valami olyasmit mondott, hogy ő eddig népben-nemzetben gondolkodott, de most elkezd alanyban-állítmányban gondolkodni. Ez nagyon szép, óriási horderejű javaslat, káprázatos eredményeket hozott, de az elmúlt húsz-huszonöt évben ez az álláspont egyszerűen túlgyőzte magát. Valahogy elfeledkeztünk a szolidaritásról. Elengedtük az elesettek kezét. Jó volna, ha újra megfognánk.
Mennyire tartja erre alkalmas eszköznek az irodalmat?
Nekem nem volt könnyű ott lennem velük. Lelkileg, szellemileg, testileg egyaránt nagyon igénybe vett. Lehet, hogy az irodalomnak van egy olyan funkciója is, ami lehetővé teszi, hogy nyugodtan megszemléld ezeket a borzalmakat, ezeket a nehéz sorsokat – anélkül, hogy jelen kellene lenned.
Az irodalom talán képes a tanúságtételre.
És akkor hátha tud egy kicsit segíteni. Hátha meg lehet jeleníteni nyelvileg a jelenségeket úgy, hogy meg lehessen vizsgálni őket nyugodtan. Igen, én azt hiszem, hogy az irodalom képes a mozgósító erejű bemutatásra.
A könyvbeli nyomozó szerint lehetetlen ezeket az embereket megmenteni. Valóban nincs arra mód, hogy valakinek a segítségével visszatagozódjanak a társadalomba?
Nem tudom. Azok között, akik újra meg újra megmentik őket, Szegeden egyetlen emberrel sem találkoztam, aki hitt volna ebben. Lehet reménykedni, hogy ha valaki jobb erőben van, akkor a városlakók tekintete esetleg mozdít rajta. A szégyen a barátunk, mondják. De ez keveseket motivál. Azok térnek vissza, akik föladják azt a prófétai szerepet, amit vállalnak. Akik elunják azt, hogy nagyon keményen kell küzdeniük az életben maradásért, meg esetleg a barátaikért. Akik megelégelik ezt a nehéz életet, van még bennük annyi erő, hogy megelégeljék, vagy elunják azt, hogy vigyázniuk kell a hozzájuk hasonlókra. Ezt az utat Foghorn példázza. Nosztávszky visszatérése pedig azon alapul, hogy neki van családja. Az egész probléma jórészt abból ered, hogy nem csupán a közösségi és rokoni, de immár a legszűkebb családi kapcsolatok is meglazultak. Amíg a rokoni kapcsolatok épek, amíg marad valami nyomuk, addig nincsen hajléktalanság. Éppen azért tartottam fontosnak, hogy az egyik szereplő roma legyen, mert közülük nagyon sokáig nem kerültek ki hajléktalanok. De most már kikerülnek, mert őket is teljesen szétverte a hazai kapitalizmusnak az a tulajdonsága, hogy nekik valahogyan sohasem jut munka. Ezzel együtt sokak szerint túl optimista, hogy a könyvben ketten mégis visszakerülnek a hajlékos világba. Az én tapasztalataim szerint ez az arány vállalható.
