A történet nagyrészt konkrét és valóságos helyszíneken játszódik. A regénybeli Szegeden mégis helyet kap egy harmadik híd, amely nem azonos az új autópálya-híddal, a Belvárosi híd pedig egy katasztrófa során összeomlik, majd újjáépítik. Mi a szerepük ezeknek a fiktív hidaknak?
Meg kell mondjam, a Belvárosi híd összeomlása engem is meglepett. Nagyjából kitaláltam, hogy a szereplők milyen útvonalon közlekedjenek, de amikor a sétány felől felkanyarodtak a hídra, akkor a híd számomra is váratlanul dőlt össze. Utólag rájöttem, volt egy olyan tapasztalatom néhány évvel ezelőtt, május elsején, hogy a polgármester meg a fúvós zenekar ritmusra menetelt, és a híd elkezdett veszélyesen inogni. Valószínűleg ettől az élménytől dőlt össze aztán írás közben, de ezt nem terveztem el, nem volt előre kitalálva. A többi pedig ebből a tervezetlen eseményből következett. Ha az az egy híd az úgynevezett valóságban nem volna, akkor az Újhíd önmagában nem volna elég. Nyilván ettől annyira megijednének, hogy gyorsan felújítanák, és építenének egy harmadikat. Nagyon tetszett nekem ez a játék. Azért jó ez a játék, mert harmadik híd jelenleg nincsen. De szerintem előbb-utóbb lesz.
A könyvnek az a tulajdonsága, hogy hogyan vonatkozik a valóságra, változik az időben.
Most egy olyan dolgot állít, ami nincs. Később meg majd esetleg lesz. Tetszik, hogy egy jelenleg nem létező dolog a címe, bizonyos értelemben főszereplője a könyvnek. Régen úgy képzeltem a szépírást, mint ahogy, gondolom, mindenki, hogy van egy fiatal, jó kiállású, lehetőleg német származású férfi, aki áll a szirten, háta mögött fenyvesek, fújja a szél a sálját, és ez az átkozottul tehetséges ember ontja magából a verseket. Nem egészen így áll a helyzet. Sokféle író van, de én egy kicsit csalódtam, amikor igényt éreztem arra, hogy leírjam előre, hogy körülbelül mit akarok kidolgozni. Mentségemre szolgál talán, hogy a hídkatasztrófát nem találtam ki előre. Ez csak úgy megtörtént. Az egyéni lelemény minden jó szándékú igyekezet ellenére sem kirekeszthető.
A szereplők közül többen is igyekeznek a maguk módján részt venni valamilyen művészi tevékenységben (pl. Anna kis hangszereket és rajzokat gyárt, Droll néni fényképezőgépet készít kacatokból). Mit jelent számukra a művészet? Van valamilyen szakrális jelentősége az életükben?
Ők is olyanok, mint mi. Nem szeretik, ha az életük kimerül az anyagiak beszerzésében meg elköltésében. Valamire nekik is szükségük van, valami pluszra, valami ezen túlira. Tapasztaltam olyat is, hogy némelyiküknek nagyon erős a hite. Sok nagyon hiteles keresztény ember van köztük. De azt nem akartam, hogy az egész le legyen öntve egy keresztény egyenszósszal, éppen a mindig hősies, de korántsem mindig keresztényi alapú egyéni helytállások miatt. Inkább azt az oldalát akartam megmutatni, hogy nem csak az istenhit jelenti nekik a valamin túlit. Mi azt látjuk, hogy odajön, és kéreget. Nem vesszük észre, hogy csak a teljesen lepusztultak esnek nekünk, a többi mindig próbál valamit csinálni a pénzünkért. Néha az volt az érzésem, hogy a kéregetés csak ürügy, hogy valamit csinálhasson. Ez szerintem nagyon fontos. Mert igazság szerint nincs is igazán szükségük pénzre. Enni kapnak, a ruhájukat megoldják. Komoly jövedelmekkel rendelkező hajléktalanok vannak. Ezt nem jó mondani, mert politikailag inkorrektnek tűnik, de találkoztam olyanokkal, akik jóval többet keresnek, mint én. Ha valaki tudja bizonyítani, hogy egy olyan embert ápol, aki valamilyen módon sérült, akkor súlyos pénzeket kereshet azon kívül is, amit ellátásként eleve megkap. A pénzkéregetés inkább azért van, hogy tudjanak kommunikálni. Itt Szegeden, akik zaklatják a honpolgárt, azok általában a koldusmaffiák emberei. Nem hajléktalanok. Nekik inkább az kell, hogy emberi szót halljanak, hogy valakivel emberi szót válthassanak.
A Szentek hárfájában is élt azzal a megoldással, hogy több különböző emberrel, más-más szempontból mondatta el ugyanazt a történetet. A harmadik hídban kiderül, hogy Noszta megbízhatatlan narrátor: a nyomozóban megbízhatunk-e mint narrátorban? Az ő története felülírja-e Nosztáét?
Nem biztos, hogy az igazság elsődlegesen azt jelenti, hogy egy elbeszélés megfelel-e a tényállásnak. Persze, az fontos, hogy Nosztávszky Feri mondja-e az igazságot a tényállást illetően, vagy Sugár Dénes, tehát, hogy végül is ki ölte meg Bartákot. Ez, mondjuk, engem is érdekel. De ez egy krimi szintű kérdés, és engem alkotóként sokkal inkább foglalkoztatott az, hogy kétféle elbeszélésmód térbe állít egy dolgot. Egy nézőpont csak síkszerű ábrázolásra ad lehetőséget. Nem akartam olyan sok nézőpontot, mint a Szentek hárfájában volt, de legalább kettőt azért akartam. Annál is inkább, mert láttam, hogy akik benne vannak, azok nem beszélnek, azoknak túl kell élni, meg kell élni, élniük kell. Azok tudják elmondani valahogy, akik benne voltak és kimásztak belőle, vagy soha nem voltak benne, de örökké ott voltak szorosan mellettük. Erre ez a két figura nagyon alkalmas. Közösen azért képesek rá, hogy kitermeljék az igazságot, mert különböző dolgokat látnak. A prózaírás szempontjából egyébként számomra alapvető probléma az, hogy a mindentudó elbeszélő ostobaságnak tűnik. Látszik rajta, hogy nagyon művi. Van egy tudat, ami látja az egészet, olyan, mintha egy isten nézne lefelé. Ezt próbáltam kijátszani úgy, hogy motivált, belső elbeszélők legyenek, akik egyben szereplők is, korlátoltak is, stb. De ezzel meg az a baj, hogy mindig el kell mondani, hogy honnan veszik az információikat. Ők nem mindentudók, tehát nem tudnak mindent. De honnan tudják azt, amit tudnak? Amióta erre odafigyelek, azt látom, hogy ezek a típusú belső elbeszélők mindig, minden könyvben, szinte törvényszerűen el vannak rontva. Nem lehet tökéletesen, teljesen tisztán megcsinálni, soha nem hézagtalan az argumentáció azt illetően, hogy honnan tudja, amit tud. Lehet, hogy majd egyszer, ha nagy leszek, írok egy olyan könyvet, amiben mégiscsak mindentudó az elbeszélő, mert ott legalább nem kell ezzel foglalkozni. Ott az olvasó leül, látja, hogy van egy mindentudó elbeszélő, lenyeli a mindentudó békát, és kész. Sokkal elegánsabban lehet az egészet csinálni, csak arra kell vigyázni, hogy neki se legyen mindig igaza. Tehát az, aki felülről néz, lássa és láttassa is, hogy mivel régesrég szétszóródott, mindenkinél van egy kis darab (többnyire kissé már megbüdösödött) igazság.
