A Szerk. avatar
2014. március 22. /
, ,

Székelyhidi Zsolt versei: Ölre, Látszó

Ölre

„Majd felkeltette őt, ki – végre ébren –

égő szívem alázattal megette,

aztán zokogva messze tűnt az éjben.”

Dante Alighieri. Ford.: Baranyi Ferenc

Röpke melled dűl rám,

hoppka lábad keresztre vet,

szemed taszajt formás dimenziókba,

ajkad visszaszív.

Így mélyedek és magasodom,

istenin töltök és telek,

veled járom a felhőt

s a bordó földmagot.

Te vagy hát

a tér menni,

lég nyelni,

működni minden!

Te, Szívem,

ha már elvesztem,

s benned magamhoz

tértem, Veled

ölre mentem,

Te képezz vákuumot

itt, amelybe bolondul

cuppanhatok!

 

Aztán fürdőzzön

lelkünk-testünk

forró lében,

gőzpezsgésben!

Frissítő a víz,

bőrünk felszínét

szórja, siklunk

kezünk közt,

mint fénypászmák

barlangba szűk lőréseken.

 

Végül szikkadjunk

kiterített pocsolyaként

zöld köveken,

tükörformák

ágyneműfennsíkon!

Visszaverjük

a szoba páramelegét.

Látszó

Szerelmem áttetsző,

rajtad tűnik fel,

kép a képen,

állunk derék,

egybeesési szögben.

A szobatérbe szűrődő

látásmód Téged

kiemel, felnagyít,

lebegsz, hozzám

viszonyítva fenn.

 

Szerelmem, opacitásunk

ötven-ötven, két körvonal

dinamikusan összesuhan,

négy kéz következetesen

kivetkőztet,

szempár egymásba néz,

arcívünk egymáshoz hajlik.

 

Szerelmünk kifényesedett

szobaék, kettőnk összdísze.

Óvatosan húzzuk le magunkról

takaró függönyünket!

Megosztás: