+ Próza

Suspension

Csak lebegtem, már nem fájt semmi, igazán jó volt halottnak lenni.

Nyár volt, mikor eldöntöttem, ideje felfüggesztenem az életem.

Egy diófa alatt álltunk, ketten voltunk, de én már egyedül, emlékszem, azt mondta, a fájdalom idővel majd enyhül. Kampók, kötél, biztatást mormoló száj, a hátam már csupasz volt, még érintetlen, de már éreztem, hogy fáj.

A szúrástól megremegtem, átsiklott a bőröm alatt a hűvös acél, a gyomrom megrándult, mikor megmozdult a masszív kötél.

Másra sem tudtam gondolni, csak hogy kampók tartanak a hátamon, hogy felszállok, lebegek, és éget a fájdalom.

Behunyt szemmel vártam, hogy megszálljon a nyugalom, nehogy mégis félelmemben le kelljen ugranom.

Magasban voltam, magasabban, mint valaha, a szemem összeszorítottam, nem tudtam volna lenézni a talajra. Szorítottam minden porcikám, nem jött az ernyedés, hangot már nem hallottam, a gondolataim betömtek minden rést. Semmi sem érhetett el hozzám, csak az, hogy van testem és fáj, pedig de jó lett volna nyitott szemmel lógni, és élvezni, hogy milyen szép a táj. Elmém útjain botladozva bolyongtam, s örültem, hogy közben tartanak,

mert az úton a gondolatok össze-vissza haladtak.

Csak lebegtem, már nem fájt semmi, igazán jó volt halottnak lenni.

Lüktetés rázott fel, vége volt a nyugalomnak, hang szólt hozzám, azt mondta élő, és nem halott vagy. Lüktetett egy szív, az én szívem volt biztosan, mert ilyen közelről soha lüktetést nem hallottam. Élek, én mondtam magamnak, vagy valaki más? Valaki, aki tudja, hogy minden gondolatom a pusztulás? Valaki, aki életben akar tartani, és tudja, amit én még nem, hogy lesz értelme lábra állnom, ha kilógtam magam itt fenn.

Áramlás jött a lüktetés után, egy folyó, vörös és sűrű, elért a szívig, körforgott bennem, gyönyörű vérgyűrű. Apró robbanások, mint hatalmas szupernóvák az űrben, erővel, élettel lassan elvegyültem. Parázslott bennem vér, élet, levegő, milliónyi vulkán, aztán lecsillapodtam a hirtelen felindulás után. A tombolás helyét átvette a nyugalom, tiszta lett mindenem, a testem, a lelkem, a tudatom. Nem mozdult a levegő, az idő megállt, nem volt bennem gondolat, és csak lógtam boldogan, hátrahagyva magamat. Egy érzés maradt, az, hogy létezem, a halál hevéből az élet értelmébe érkezem. És visszajöttek a hangok, egy idő után idő is volt újra, a mélyből indultam és eljutottam a csúcsra.

Már nem kampók tartottak, nem is valaki más, én tartottam meg magam, nem kellett támogatás.

Kinyitottam a szemem, először néztem a világra, láttam már, hogy vakon jártam, de az sem volt hiába.

Talajt ért a lábam, a talpam volt támaszom, a kötél kötél volt megint, nem köldökzsinórom.

Körülnéztem, nem tudtam, mikor és hol vagyok, a hang azt mondta mögöttem, vagy egy órát lógatott. Egy óra, vagy akárhány, csak egy pillanat volt nekem, a sehol és a mindenhol, az éltető jelen.

Mosolyogtam, mély levegőt vettem, amit kellett, elengedtem.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top