Az európai ember lenézi az amerikait (főleg az Egyesült Államok-félét), hírhedt tájékozatlanságukra és butaságukra célozva. Ha szóba kerülnek az ott született tudományos felfedezések, ipari csodák, de a kultúra is a filmektől a rockzenén át akár az irodalomig, mindig hozzáteszi: na de az európai bevándorlók műve.
Mindez persze merő baromság. De az is, ahogyan pont ezen előítéletek mentén az ún. ismeretterjesztő csatornák bemutatják az észak-amerikaiakat. Nézzünk csak bele a National Geographic, a Spektrum, a Discovery, a History-k és egyéb hasonló csatornák műsorába. És azon fogunk gondolkodni, hogy hát igen, ha ezt lehet belőlük bemutatni, akkor tényleg hányás az egész.
Csak hát ezért inkább e tévék a hibásak, nem Amerika, a műsorral akad gond. A magyar-magyar csatornák ugyan még nézhetetlenebbek, mint ezek, de egy idő után kénytelen vagyok lemondani a háttértévézésről, mert ami sok, az sok. Hogy egy egy óra alatt a nettó műsor úgy 30-35 perc, abba bele kell ugyan törődni, de hogy hülyének néznek, abba nehezebb. Hogy minden öt percben összefoglalják, mit is láttam eddig, és mit fogok ezek után – végül is három percet elég megnézni, és teljesen képben vagy. Hasonlóképp irritáló, hogy még Anthony Bourdain, ez a szellemes, világutazó szakács is ilyesféle párbeszédeket folytat:
– „Ez krumpli?”
– „Igen, ez a krumpli.”
– „Szóval ez a krumpli?”
– „Igen, a krumpli.”
– „Látják, ez krumpli. A krumpli.”
Mert az amerikai riporter ilyen, visszakérdez ötször, hogy a szánkba rágja. Persze nem állítanám, hogy Szily Nóra okosabbakat kérdezget az izé-tévén magánéletekben turkálva, de hogy Geszti Péter mit gondol a családi boldogságról, az egyáltalán nem is érdekel, ellentétben az (amerikai) valóssággal.
Ám amilyen USA-kép lejön e műsorokból, az tényleg ügyészért kiállt. Az illegális szeszfőzdékről és szeszcsempészekről szólót akár még élvezni is lehetne, de ott olyan mattrészegek is szerepelnek, hogy az ember a sarki kocsmáig meg sem áll kínjában. Pont ezt kell reklámozni Magyarországon, mint „szép amerikai hagyományt, amit őrizni kell”, ahol a családi pálinkafőzés (még) szabad? Persze, ne akarjuk itt eljátszani az antialkoholista apácát, de ott vannak a zabálós műsorok is (Fald fel Amerikát), ahol a 13 kilós pizza az alap – már a nézésétől is felmegy a koleszterinszintünk. Azon kívül a négymillió éhező Magyarországán egyenesen a szegények provokációja az effajta zabálós-főzős műsorok bemutatása, igaz, ők aligha képesek kifizetni azt a csomagot, melyben e csatornák szerepelnek.
Na meg aztán ott vannak a raktárvadászok – itt magabiztos, ám annál ellenszenvesebb emberek licitálnak raktárakta, tárgyakra, majd nagy haszonnal adják el őket (az adóról egy szó sem esik), azt sugallva, hogy a profitnál lényegesebb motiváció az ember életében nincs. Most mondjuk azt, hogy a munka mégis fontosabb lenne? – ha volna, itt és most. Aztán jöhetnek az aranyásók, mert az arany adja meg az élet minőségét. Amit meg kell védeni, ha szert tettünk rá, úgyhogy jöhetnek a fegyveresek, akik arra is készülnek, hogy jön a világvége. S arról elmélkednek, hogyan fognak saját embertársaik ellenében, akár azok kárára is túlélni. Szolidaritásról egy szó sincs. Ahogyan a vallási közösségekről, így az amisokról szóló reality is olyan közösséget ábrázol, ahol egy a lényeg: hogy kussban legyél és elfogadd a szabályokat, engedelmeskedj szüleidnek és a főpapnak, iskolába meg jobb, ha nem jársz.
Persze mindezt ne túlozzuk el, aki nem akarja, ne nézze. Ám a sugallt értékrendszer épp azt az ultrakapitalista Amerikát hirdeti, amit (elvben) legalábbis megvetünk: a haszonéhes és zabáló amcsikét, akiket csak a pénz és a hedonista kihívások érdekelnek, közben úgymond a vallásra és a családra hivatkoznak, miközben fegyverrel lőnek seggbe mindenki mást, aki a közelükbe megy. Az ígéret földjén…
