Liquid Labyrinth, Fabrizio Plessi, 2014. január 31. – 2014. április 13., Ludwig Múzeum
Hamar bejárható kiállítás ez a mostani. A neves olasz videoművész öt alkotását láthatjuk a termekben. A belépőt mindjárt tengerzúgás fogadja. A Llaüt Light (2011) viharvert, repedezett fájú csónakjait Plessi vásárolta meg Mallorcán, mikor az EU környezetvédelmi előírásai okán kiszuperálták őket. Furcsán hatnak így együtt: tíz lefelé fordított, funkcióját felmondott csónak. Akár egy partra vetett, halódó bálnaraj. Aljuk mégis kékesen világít a lesötétített térben – őrzi a tengert és a tenger zúgását.
Vízesés zubog alá a Light Tables függőlegesen felállított asztalairól is. Három, mert talán ez is triptichon, mint a Trittico della Violenza (2002), az „Erőszak hármasoltára”. Három panel felső részén fába vágott baltákat látunk, alul, a „predellán” villámok cikáznak. A természet elemi tombolására rárímel az emberi erőszak; a villám úgy hasít az égbe, ahol a balta a fába. Versbe áttehetetlen metafora. Egy videoművész nyelvén.
Ha víz, akkor tűz is. Megszilárdult lávakövek közepén fortyogó láva bugyog – vékony hártya a biztonság az elemek örök vagy éppen vízöntő-kori viharában. Az emberi világ nemcsak baltái miatt ugyanilyen veszedelmes: egy felfordított gyóntatószék barokk faragványaiból láng csap ki, akár egy kazánból – a megtisztulás helye kellene legyen, mégis gyehennalángokat rejt magába (Barokk kalodikus mozgások).
Plessi nem csupán az európai kultúrkör négy elemét sorakoztatja fel (érdekes, hogy a föld híján), de a fát is, akár a kínai asztrológia, annak ezer arcával. A valahol a Brenner hágó közelében működő Plessimuseum üvegfalai fenyvesek sűrű hadrendjét tükrözik vissza. A fák mintegy benyomulnak az épületbe, a kiállítótér részévé válnak. De csonkolt, feldarabolt fatörzsek sorakoznak szűk rekeszeikben e múzeumban, másutt víz kerül sok-sok pohárba, megfosztva elementáris erejétől.
Plessi másutt is kedvvel vonja be a kiállítóteret az alkotó folyamatba. Csónakjait – e llaütokat – eredetileg a mallorcai La Lonja csavart oszlopos terében állította ki, ahol az oszlopok vénséges vén fatörzsekre emlékeztetnek. A mantovai Sala dei Giganti-hoz nehéz bármit hozzátenni: a gigászok harca megroppantja a freskók festett oszlopait, amelyek az alacsony boltozatos teremmel együtt is mintegy a fejünkre zuhannak. Plessi igenis továbbragozta a katasztrófa egyetemes érzését: kéklő videopatakokat nyitott, asztalokat fordított fel, mintegy a gigászi világégés részeként.
Az installációk mellett néhány albumába is bele lehetett nézni a múzeumban, aztán hazamenve az interneten keresgéltem még. Szívesen belelapoztam volna az üveg alatt felsorakoztatott többi albumba is, ha már csak mutatóban kaphattunk valamit Plessiből. Jó, se Mallorcát, se Velencét, se a többi installációt nem lehetett idehozni. Az albumok azonban itt voltak, de csak félig hozzáférhetően. Nehezek is, máskor a Ludwigban le lehetett ülni egy-egy album mellé: elfért volna most is egy asztal meg egy szék. És ha a YouTube-on lehetett böngészni egy videoművész csodái után, talán mi is kaphattunk volna ízelítőt mindebből, mondjuk egy videovetítőn.
A hiányzó viedóról a jó Szerk. gondoskodik:
