Mint az köztudott, léteznek a pornóiparban felszopók, akik azért felelősek, hogy a férfi szereplők hajlíthatatlan szerszámmal lássanak neki a reszelésnek. Van a filmszakmának azonban egy lényegesen ártalmatlanabb, de kevésbé ismert formája is, ugyan, ki hallott már arról, hogy létezne felvidámító vagy elszomorító? Hogy miről is van szó pontosan, ez volt az első kérdésem Szakáll Jánoshoz.
SZJ: Nem olyan nehéz ezt elképzelni. Mivel drágák a forgatások, nincs rá idő, hogy a színészek magukba forduljanak, vagy ha éppen rossz napjuk van, valaki kimasszírozza a lelkükből a mérget, és mosolyt varázsoljon az arcukra. Ilyenkor lépek közbe, és mindent megteszek, hogy emberünk minél előbb használható állapotba kerüljön: felvidámítom vagy elszomorítom, amire éppen a jelenethez szükség van.
SR: Nem azért színész a színész, hogy ezeket a dolgokat előhúzza a kalapból?
SZJ: Dehogynem, csak a bökkenő az emberi tényező. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy a színész is ember, és van, hogy bal lábbal kel fel, van, hogy felhőtlenül boldog. Én helyrepofozom, vagy visszarántom a földre.
SR: Nevettetni könnyebb vagy szomorítani?
SZJ:Egyértelműen az első. Mindenből lehet viccet csinálni, a legutolsó adum mindig maga az ember.
SR: Ezek szerint készülsz a szereplőkből?
SZJ: Muszáj. Akinek lehet, utánaolvasok. Megnézem, a szakma mit mond róluk, aztán elolvasom a bulvár híreket, azok általában hasznosabbak. Egy szaftos pletyka, amit még maga a színész sem tudott magáról, kitörő röhögéseket szokott okozni. Azt hinnéd, az első reakció, hogy felhúzzák magukat, de az csak napok múlva következik be. Első a röhögés, csak jól kell tudni válogatni. A felvidámításnál inkább más problémák szoktak felmerülni. Például, ha nagyon hülye valaki, azt milyen poénnal tudod meglepni? Vannak a tarsolyomban fingós viccek, de ha már tényleg azok kerülnek elő, tudom, hogy gáz van.
SR: Én azt gondolnám, sokkal könnyebb valakiből előcsalni a csalódottságot. Politikai helyzet, háborúk, éhínség, betegségek…
SZJ: Áh, fel se veszik. Tudod, mi munkámba kerül egy kiegyensúlyozott sztárból őszinte könnyeket előcsalni? Az ismertebb színészek indokolatlanul boldogok. Nem arról van szó, bármin képesek elsírni magukat, de amikor igazi érzelmek kellenének, bociszemekkel bámulnak, és remegtetik a szemhéjuk. Ilyenkor a legnagyobb adum persze megint saját maguk. Egy kicsit megkaparom a felszínes boldogságukat, rákérdezek, milyen traumának tudható be, hogy folyton mutogatni akarják magukat. Onnantól, hogy bevallják, már csak pár lépés, hogy valóban szarul is érezzék magukat.
SR: Kivel könnyebb dolgozni?
SZJ: A csúnyákkal. (nevet) A fejéhez vágom, milyen ronda, hogy az anyja is megijedne tőle, a kutyámat se küldeném rá és így tovább. A nők röhögnek az elején, hú, de vicces vagyok, aztán mikor látszik, hogy komolyan mondom, egyből legörbül a szájuk. Onnantól nyert ügyem van.
SR: És mi az, ami úgy érzed, meghaladja a képességeidet?
SZJ: Gyereket és horrort nem vállalok. A gyerekek kiszámíthatatlanok. A horror? Attól meg félek. (nevet)
SR: Egy felvidámítónak is lehet rossz napja?
SZJ: Viccelsz? Attól teljes letargiába tudok esni, ha nem megy az elszomorítás. Márpedig egy olyan napon, mikor csicseregnek a madarak, este randim lesz és a stábban mindenki mosolyog, nehéz úgy elkezdeni a munkát, hogy márpedig itt perceken belül minden rosszra fordul.
