+ Tudósítás

Magyar Műkincsvadászok New Yorkban

Juhász Anna a Művész Páholy háziasszonya

A magyarországi műkincsek hányattatásairól röviden.

  • A közönség feszülten figyel
  • A műtárgyak menekítése a fővárosból...
  • Juhász Anna, Gereben Ágnes, Molnos Péter
  • Juhász Anna a Művész Páholy háziasszonya
  • Molnos Péter, Buzinkay Péter, Vukán Béla
  • A közönség feszülten figyel
  • A műtárgyak menekítése a fővárosból...
  • Juhász Anna, Gereben Ágnes, Molnos Péter
  • Juhász Anna a Művész Páholy háziasszonya
  • Molnos Péter, Buzinkay Péter, Vukán Béla

Sztalin halálának évfordulóján népes közönség gyűlt össze a New York Kávéházban, hogy a Művész Páholy rendezvényén szakértőktől tudja meg, mi az, ami az amerikai film és a korábban már megdicsért kötet kapcsán/ürügyén ezen a tájon is érdekes.

A szeánsz első előadója dr. Gereben Katalin művészettörténész volt, aki 2007-ben a Sotheby’s restitúciós osztályán dolgozott, ahol minden aukció előtt ellenőrzik, hogy a műtárgyak érintettek-e a második világháborús műtárgylopások kapcsán. A bemutatkozás és a mai műkincsvadászok munkájának közvetlen ismerete annyira izgalmasnak tűnt, hogy az előadás – mely nem lépett túl a Műkincsvadászok című könyvből megszerezhető ismereteken – sajnos csalódást okozott annak, aki már túl van a köteten.

Molnos Péter – akit munkássága kapcsán joggal nevezhetnénk a könyv fogalmai alapján mai „monuments man”-nek – már a magyar történettel foglalkozott, s bár erről sokat lehetne tudni Mravik László publikációiból, mégis egyszerűbb, ha van, aki összefoglalja a sokszálú történetet a laikusok érdeklődők számára. A „sztori” továbbzanzásítva így szól:

A magyarországi történet nagyon szorosan összefügg a magyar zsidóság kifosztásának és megsemmisítésének történetével. Magyarország – a nyugat-európai államokhoz képest – szerencsésnek mondható „első körben”, hiszen az első hivatalos lépés ebben a folyamatban „csak” 1944. április 16-án következett, amikor egy miniszteri rendelet született a zsidó vagyon számba- és zár alá vételéről. Ez volt a teljes kifosztás kezdete!

Jaross Andor belügyminiszter foglalkozott a zsidó vagyonok ügyével, ki is adta az intézkedési tervet az illetékes hatóságoknak. Például a Szépművészeti Múzeum igazgatója is rákényszerült, hogy levelet küldjön a 39 legjelentősebb műgyűjtőnek. A levél arra kötelezte az érintetteket, hogy nyilatkozzanak arról, hogy az aktuális törvények szerint zsidónak minősülnek-e. A harminckilenc megkérdezett mindegyike válaszolt, azt gondolván, hogy itt csak bürokratikus packázásról van/lehet szó.

A Szépművészeti Múzeum azért is volt „ideális terep”, mert már eleve sok zsidó tulajdonú műtárgy volt a pincében. A tulajdonosok önként helyezték biztonságban a képeiket, szobraikat: a Szépművészeti Múzeum „rókalyuk”-nak nevezett mély pincéje ideálisnak tűnt a bombázások előli menekítésre. Fene se gondolhatta 1942-ben, hogy ezzel a későbbi rablók kerülnek előnyös helyzetbe!

A gettósítás megindulásaikor, amikor a tulajdonosok elhagyták lakhelyüket, az otthon őrzött műkincsek veszélybe kerültek, hiszen a lakások nem csak a fosztogatóknak, „jóindulatú” szomszédoknak voltak kiszolgáltatva, de a náci tisztek is előszeretettel szemezgettek a kincsekből. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy elsősorban a könnyen pénzzé tehető értékekre tették rá a kezüket, pénzre, ékszerekre, aranyra-ezüstre koncentráltak.

A műkincsekkel foglalkozó kormánybiztosság hatalmas apparátust mozgatott országszerte, s bár nem ez volt a szándékuk, de a zár alá vett műkincsek jelentős része a pedáns begyűjtő munkának köszönhetően élte túl a világháborút. A műtárgyak egy része a budapesti nagybankok páncéltermeiben landolt, ahonnan később – nyilván praktikus okok miatt – még a nyilasok is csak az aranyat vitték el, amikor erre lehetőségük nyílt.

A front közeledésével már a zár alá vett vagyonok nyugatra menekítése volt a fő cél. Egy rendelet alapján nekiláttak a fővárosi múzeumi műtárgy-állomány dobozolásának, és nyugatra indításának. Útba esett Veszprém és Pannonhalma is, ez utóbbi a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állt.

A tárgyakat az út magyarországi szakaszán teherautókon szállították, s el is jutottak a szentgotthárdi apátságig, majd onnan – vasúton – továbbszállították Ausztriába.

Ausztriában aztán az amerikai hadsereg harmadik hadosztálya foglalta le a műtárgyakat. A Műkincsvadászok című kötetben is felbukkanó ifjabb Thomas Carr Howe foglalkozott a magyar műkincsekkel, melyeket Münchenbe szállítottak, ahonnan – az amerikai módszer szerint – vissza is kerültek Magyarországra. A visszaadásról a Filmhíradó is megemlékezett.

Persze, a magyar történet nem itt ér véget! Sőt, az igazi nagy zabrálás, a máig helyrehozatlan rablást ezen a tájon nem a nácik követték el, hanem a szovjetek!

Az 1945 januárjában érkező oroszok fel voltak készülve, tudták, mit látnának szívesen a megálmodott Sztalin Múzeumban. Egy Gazdasági Bizottságnak nevezett csoport haladt a front első vonala mögött, és nem csak a kulturális értékekre de gyárak eszközeire is szemet vetettek, ahogy a valuta- és aranykészletre is. A Gazdasági Bizottságot az sem hátráltatta, hogy az értékeket rejtő bankok dolgozói nem nyitották fel a páncéltermeket: a szovjetek a kulcsok helyett robbanóanyagot használtak, és „tisztára pucolták” a termeket, melyek nagyrészt (80-90%) zsidó tulajdonú kincsekkel voltak megtömve.

A szovjetek akkori tevékenysége már akkor is ellent mondott mindenfajta létező egyezménynek. A begyűjtött értékek vonaton hagyták el az országot, ezek közül negyvenezernél több az, ami konkrétan beazonosítható, s ami csak töredékét képezi a keletre hurcolt kincseknek. Az ekkor elvitt tárgyaknak a nagy része ma is ismeretlen helyen van. Csak néhányat állítottak ki, ezekről legalább tudhatjuk, hogy megvannak! A szabályt erősítő kivételek közé tartoznak a sárospataki könyvtár visszaszolgáltatott kötetei. Persze, ezekről sem tudjuk, hogy milyen háttéralkuk nyomán térhettek haza.

– A kár nagyságrendje talán érzékelhető, ha azt mondom, hogy Csontvárytól hetvennél alig több képet ismerünk. Ebből tizenegy darab volt a trezorokban, s csak annyit tudunk, hogy szovjet katonák vitték el. Az életműnek ezt a részét csak régi fényképekről ismerhetjük – zárta előadását Molnos Péter.

Az est további részében dr. Buzinkay Péter, Forster Központ munkatársa és Vukán Béla nyomozó napjaink műkincstolvajairól és a védekezés módjáról beszéltek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top