Sosem szerettem búcsúzkodni. De mindannyiunk mögött van egy szél, ami átröpít minket az életen. Sosem láthatjuk. Nem tudjuk irányítani. És nem ismerjük a szándékát.
Újra és újra életre kelek, majd újra és újra meghalok. Egész életemben ezt csináltam. Orrvérzésig hajszoltam magam, hogy minél hitelesebben mutassam meg, hogyan haladok a meghalás felé. A vásznon igazibb vagyok, mint valójában lenni tudtam. Soha nem játszottam el egyetlen szerepet sem: azt játszottam, hogy egy szerepet játszok, és közben önmagam voltam. Illetve ekkor álltam a legközelebb ahhoz, aki én magam lehettem volna – az ítéletek súlyától megszabadulva. Sok-sok mindenhez értek. Író vagyok, orvos, atomfizikus, elméleti filozófus, de mindenek felett: egy ember.
És persze az egész nevetséges volt. De csak annyira, amennyire az élet szükségszerűségei nevetségesek. Hogy egy betegséget a betegségtől való félelem idéz elő. Hogy akkor derül ki az igazság, amikor már nincs mit bizonyítani vele. Hogy azzal csapjuk be magunkat, hogy azt hisszük, jól átvertünk másokat. Mind ugyanabban a vízben vagyunk, végül is. Elmerülünk a saját menstruációs vérünkben és éjszakai ejakulációinkban. Mintha mindent az ironikus ellentétek szemtelen mocorgása működtetne.
Meg-megállunk nevetni magunkon.
És közben van, hogy szünetet kérünk. Megfeledkezünk a szüleinkről, megfeledkezünk a gyerekeinkről is, és mindenről, ami körülvesz minket. Valamiféle egyszemélyes kielégülést keresünk, amitől titokban feloldozást várunk (a kétség ugyanolyan erős és összetartó kötelék lehet, mint a bizonyosság), aztán hirtelen valami visszaránt oda, ahonnan elindultunk, és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Az utolsó szünet, az utolsó utazás taxival, az utolsó interjú mind egy a sok közül, és csak később derül ki, hogy tulajdonképpen az az egy, éppen az volt az utolsó. Találkozol valakivel és eszedbe jut, hogy mi lenne, ha ez lenne az utolsó találkozásotok. Mert másnap, mondjuk, történne veled valami. Régen jobban szerettem magamról beszélni. Újabban igen unalmasnak találom az önéletrajzi történeteket.
Nem megyek bele a részletekbe, úgyis lesz valaki, aki elmondja helyettem (ha már tudja a választ a kérdéseire, akkor minek kérdez?), aki majd megérti és megérteti mindenkivel az elmúlt éveket, aki harcról beszél majd, éhes szörnyetegekről és belső démonokról. Igaza lehet, hallgatnom kellett volna rá. De az is lehet, hogy jobb így. A meghallgatott imák miatt több könny hullik, mint a meg nem hallgatottak miatt. Az ismeretlenek törődése engem nem vigasztal. Langyos terápia. Aki napról napra másoknak a szemetesében kotorászik, könyékig süllyed a hétköznapjaik sarában, és magára keni az egészet, arról nem könnyű levakarni mindazt, ami ráragadt. Engem is eljátszik valaki. Aki feltárja magányos, elcseszett és gyáva lényem sötét bugyrait! Egyszer, talán.
Egyébként, az megnyugtat egy kicsit, hogy azért vannak gyönyörű közhelyei ennek a világnak. Mint amikor az ember főbe lövi magát a színpadon, a közönségnek háttal fordított karosszékben ülve. A vér átszivárog a háttámlán. Az előadás végén a nézőtér kiürül, a publikum évekkel később már csak erre az egy képre emlékszik. De erre még évekkel később is.
És persze felesleges ennyit szomorkodni. Én igazából soha nem voltam letargikus alak. Volt egy saját városom, és abban voltak parkok, és azokban voltak emberek, és olyanok is voltak közöttük, akikre lehetett számítani. Sőt, még olyanok is voltak közöttük, akik alig várták, hogy számítsak rájuk. Hiába próbálkoztunk, nem nőttünk fel soha. Közel 13 millió ember él a világon. El tudsz képzelni ennyi embert? És egyikük sem statiszta. Mind főszereplő a saját sztorijában. Meg kell kapniuk, ami jár nekik.
Vajon most valamiféle ellentmondásos figurának fognak tartani?
Ahogy mondani szokás, szerepben maradtam.
Bevallom, már nagyon szeretnék túl lenni rajta.
Csak arra vágyom, hogy megírhassam a végét, de sose lesz vége.
