Ha többen nézik meg a Kincsvadászok című filmet, mint ahányan elolvassák a hollywoodi produkcióhoz alapot szolgáltató könyvet, az pont olyan, mintha többen tallóznák a gasztro-blogokat, mint ahányan táplálkoznak.
Persze, ezzel nem akarom minősíteni sem a gasztro-bloggereket, sem pedig a filmet. Illetve – még pontosabban – a filmet, mint „reklámhordozót” dicsérnem kell, hiszen ebben a furcsa világban aligha jelenhetett volna meg a könyv magyarul, ha nincs körülötte nagynevűekkel (Matt Damon, George Clooney, Cate Blanchett…) hitelesített média-habverés.
Sokkal több, sokkal fontosabb ez a történet, mint amit a filmvászon „elbír”, és nem mellesleg több munka van a jól megírt könyv mögött, mint amire ilyen esetekben számítanók.
Egy régi és kellőképpen gyökér vicc szerint az idős és bölcs parasztember így szól az állatkertben a zsiráf kifutója előtt: „Ilyen állat pedig nincsen!” – Nagyjából így jár az is, aki a könyv műfaját meg szeretné határozni. Egyrészt komoly, évtizedes kutatásokat összefoglaló munkáról van szó, olyasmiről, amit alapos történészektől megszokhattunk: dokumentumokkal, hivatkozásokkal, komoly bibliográfiával, térképekkel és eredeti fényképek tucatjaival. Másrészt – és szerencsére ezt kezdjük eltanulni – tele van hintve a szöveg a szereplők szubjektív benyomásainak, a témához csak lazán kötődő apró-cseprő ügyeinek – dokumentumokon, leveleken alapuló – hiteles leírásával, amitől az egész könyv sokkal „emberibb”, fogyaszthatóbb. Harmadrészt – és itt jön az a csavar, amin még teljesen idegen mifelénk – a szövegben jelentős szerepet kap a fikció is. A regényesítő összetevőről már az impresszumban tájékoztatják az olvasót:
A cselekmény érdekében kitalált párbeszédek is szerepelnek a könyvben. Ezekhez nem fűztünk megjegyzést, de a történelmi hitelességhez dokumentált tények alapján ragaszkodtunk.
Ilyenkor joggal merül fel a kérdés: vajon a cél mennyiben szentesíti az eszközt?
A válaszon nem kell sokat gondolkodni, hiszen a könyvhöz 119 perces reklámfilmet rendezett George Clooney. Ennek köszönhetően számos nyelven, számtalan olvasóhoz eljuthat az információ, ami önmagán túl mutat, és – alig burkolt – küldetést is hordoz.
A könyv – tanítani való – erényei mellett vitathatatlan, hogy becsúszott/bennmaradt a szövegben néhány apró baki. Szerencsére ezek nem „veszélyesek” inkább csak figyelmesebb olvasásra ösztönöznek.
A nácik által elhurcolt – tágabban: a történelem viharaiban eltűnt – műkincsek között sok olyan van, ami mai napig nem került elő. Tavaly szenzációs hír volt, amikor egy náci hagyatékból kazalnyi híres festmény került elő Németországban. Nyilván nem egyedi esetről van szó, ahogy az is egyértelmű, hogy az efféle műkincsvadászat nem lehet eredményes a széles körű „propaganda” nélkül. Tehát, ebben az esetben a cél szentesíti az eszközt, s nem kell bánkódnunk, ha a Vészhelyzetben megismert Ross doktor nem csak Martini-reklámokban tűnik fel.
A könyv – érthető okokból – a Nyugat-Európában lezajlott műkincsvadászatnak állít emléket, s végső soron ennek folytatásához verbuvál civil partnereket.
Egyáltalán nem lenne baj, ha a lelkesedés kézzelfoghatóvá lenne itthon is, és növekedne az érdeklődés a magyarországi történetek és hazánk eltűnt műkincsei után. Hiányban mi sem vagyunk szegények, és műkincsekre vadászó művészettörténészekből sem állunk rosszul.
