+ Irodalom

Félelmetes csend

Borbély Szilárd mosolytalan arca már nem volt meglepő, de a hangja a szokottnál is erőtlenebb volt.

Hát ez egy borzasztó este volt – néztünk egymásra kerek és értetlen szemmel a több mint két óra hosszú Literárium-est után. Borbély Szilárd mosolytalan arca már nem volt meglepő, de a hangja a szokottnál is erőtlenebb volt; mint egy öregember, nehezen, akadozva és kitérően válaszolt a kérdésekre. Nem volt ott. Kapkodva húztuk magunkra a kabátot, csak ki innen, szinte futottunk le a vörös szőnyeggel borított lépcsőkön. Ahogy kiléptünk a Müpából, mélyet szívtunk a hideg levegőből, rögtön másról kezdtünk beszélni, és nevetgéltünk magunk elé, hogy gyorsan lerázzuk magunkról ennek az estnek a hangulatát, hogy győzködjük magunkat, hogy élünk, hogy élni jó.

Mégis rosszul voltunk utána egész héten. A nyomottságot ráfogtunk az esőre, a februárra, a kialvatlanságra. Aztán jött csütörtökön az SMS, hogy Borbély Szilárd úgy döntött, elmegy közülünk. Nekem csak Borbély Szilárd volt, soha nem lett Szilárd. Ahogy Turi Tímea írta „Mindenkihez közel volt, és azért vagyunk megrendülve, mert ehhez a közelséghez nem kellett ismerni sem. Ebből a közelből beszélt, közel az emberhez, az emberben lakó emberietlenhez.” Hozzám akkor került ilyen közel, amikor írtam a szakdolgozatom, belőle. Egész télen Borbély Szilárdot olvasni legalább annyira megviseli az embert, mint hónapokon keresztül nem látni a napot. Megszenvedtem a munkával. Az ok, hogy miért pont őt választottam a sok kedvencem közül nevetséges talán, de hát a lényeges dolgoknak az apropója mindig ilyen. 2010-ben Szigligeten hajnalonként épp csak bezuhanva az ágyba többször elkaptam azt, amikor megjelent Borbély Szilárd a teraszon, olyan öt-hat körül, itta a teáját, és hosszan nézte a parkot. Szép ember volt. Nem dohányzott, nem önpusztított, nem menekült. Az alkohol vagy a nikotin semmi sem volt ahhoz képest, amit ő nap mint nap mozgatott magában.

Akitől az SMS-t kaptam, azt kérdezte tőlem, hogy ugye mi nem állunk be az emlékírók sorába, elvégre a gyász mindenkinek a magányügye. Én azért írok mégis, mert szégyellem magam azért az összemosolygásért, hogy nem vettem észre, hogy hányszor nem veszem észre, mi játszódik le valójában a másikban. És írok most félelemből is. Mert Borbély Szilárd elvitt magával egy égboltnyi darabot a reményből, és hogy ne féljek, muszáj írnom. Bár Jász Attila azt írta, hogy a remény Borbély Szilárd számára a hallgatásban lehet. Ebbe a mondatba kapaszkodom, mert nem akarom elhinni, hogy Borbély Szilárd ezzel a döntésével minek adott igazat.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top