In memoriam Zsigmondy Dénes
Legszebb a…
Különös, mostanában megszerettem a szürkét. Persze főleg, ha sál, vagy felöltő.
De ki mondaná, hogy: koncertre megyek, remélhetőleg szép szürke hangokat hallok majd!?
Mit is jelent a szürke szellemi értelemben? Mit jelent, ha valami sokszínű?
Mitől színesek a hangok?
Visszakérdezek: mitől színes az életünk? Egyáltalán. Jó-e ha színes?
Furcsamód, vannak egészen elvont fogalmak, amikről valahogy mégis szinte kézzel foghatóan konkrétak a képzeteink.
Hármat említek, látni fogjuk, hogy a témánk szempontjából nem véletlenül.
Itt van mindjárt: az idő. Nehezen megfogható, sokat tárgyalt ügy. Mégis: van időm, ezt mindenki érti, sőt a legegyszerűbb módon tovább tudja gondolni.
Magyarul, ráérek. A sokféleség – vö. színek – szempontjából mintha kulcskérdés lenne mindjárt ez. Ráérek-e ezt-azt észrevenni, mi több, megnézni, megfigyelni, hangokra lefordítva: meghallgatni? Minek ehhez idő, kérdezhetnénk. Vagy hallod, vagy nem – szokták is mondani.
Tovább megyek: figyelem. Mindenkinek világos, miről van szó, nyilván sokfélén gondolunk erre is, de nem kérdezünk vissza. Tehát ha ráérünk, lehet figyelni. Ritkábban mondják: vagy figyelsz, vagy nem. Ezt már jobban el tudjuk képzelni az időben.
És aztán: belső tűz. Különböző vérmérsékletek léteznek, de ki mondaná, hogy nekem nincs?
Ha a hangokról szólunk, sőt talán már játszunk is, kimondanánk-e, hogy a fizikai történéseket – vonás, ütés, fújás – ne pont ezek, és még mások töltenék meg mindenféle tartalmakkal? És mégis.
A világ jelenségei a muzsikus életébe, játékába is beszivárognak.
Nincs időm, sokat hallott mondat. Néha szívesen tudakolnám: hogy ha időd sincs öregem, akkor mid van egyáltalán, de többnyire már a kérdésre – sincs idő.
A zenélésben is így van ez. A játék itt is egyre inkább mennyiségi alapon zajlik. Hallani ilyeneket, hogy: „ledaráltuk” a hangokat, vagy „lenyomtuk” az előadást… Legkevésbé sem az jut az ember eszébe, hogy ezek akkor nyilván finoman elidőztek ennél meg annál a szép fordulatnál, semmi sem kerülte el a figyelmüket játék közben, és valami félreérthetetlen melegség világította át belülről a hangzást. Elvont vagyok? Hogy ne lehetne érteni, mindez mit jelent?
Ha rászánom az időt, figyelek, és nincs éppen sötét, mert ég bennem a lámpa belül, kiderül, hogy a hangok is, a hangok alkotta csoportok, frázisok, ezek dinamikus egymásra következése végtelen sokféleséget hordoz. Sokan állították már biztonsággal, hogy ez meg ez a hangnem kék, piros, bizonyos hangzáskép lila vagy sárga. Ezen a területen nemigen lehet ezt sem cáfolni, sem megerősíteni. Elégedjünk meg most annyival, hogy nem egyforma.
Vannak-e a nem-egyformának fokozatai? Mekkora út vezet az egyszínűtől a sokszínűig? Gondolom, hosszú, és változatos. Ezt tanultuk sok más mellett attól a mestertől, akinek ez az írás immár az emlékét idézi. Zsigmondy Dénes, hegedűművész, a magyar előadó művészet kimagaslón szárnyaló, számunkra mértékadó alakja pár napja, 2014. február 15-én hunyt el.
Amikor ennek az írásnak a címe megfogalmazódott bennem, még élt.
Mindig ezerszínű életet.
