Két házaspár dilemmája áll Herman Koch A vacsora című regényének középpontjában. Gyermekeik problémáját illetően kellene dűlőre jutniuk az este folyamán, melyet folyamatosan megszakítanak az üzletvezető fogásokhoz fűzött kommentárjai, de nehezíti a négy ember közti feszültség állandó jelenléte is, és természetesen az étkezés, ami épp olyan nyögvenyelősen halad, mint a gyerekek ügyében sürgetett megbeszélés. A vacsorán Paul, a narrátor, a bátyja, Serge, Hollandia esélyes miniszterelnök-jelöltje, és feleségeik, Claire és Babette vesznek részt.
A négy részből (Aperitif, Főétel, Desszert, Digestif) álló regény első részének olvasása közben bennem is sokszor merült fel a szövegben is gyakran előforduló kérdés: hol is tartottunk? Ugyanis az első rész úgy tűnik (csak úgy tűnik, és ez így van jól), nem sok izgalmat tartogat. Megtudjuk, hogy Paul nem rajong az ismert és sikeres bátyjáért, aki folyton zabál, a felesége, Claire pedig okosabb nála, de van olyan kedves, hogy ezt nem érezteti vele, mint ahogy az is kiderül, hogy Paul szemét mennyire szúrja, hogy az étel kevés, de az ára sok, és a sarki söröző mennyivel jobban illik hozzájuk. Vegyes érzelmeim azonban a Főételhez érkezve megváltoztak, és értelmet nyert, amiről nem gondoltam volna, hogy több lesz benne a fentieknél, hiszen a gyerekek problémájának még csak a közelébe sem értünk, és már el is tűnt vagy száz oldal a közel háromszázból. De aztán elérkezett a Főétel-rész, és értelmet nyert vele az Aperitif is, a tökéletes előkészítése a párok közti nézeteltérésnek a gyerekek sorsával kapcsolatban, így aki esetleg hozzám hasonlóan érezne, olvasson csak tovább, megéri.
A Főétel meglehetősen nehéz falat, nemhogy megemészteni nem könnyű, már a lenyelése is gondot okoz. Megtudjuk, hogy mit követtek el a gyerekek, akik a tizenöt évükkel már nem is annyira gyerekek, és a következő részekben az is világossá válik, hogy a szülők nincsenek egy véleményen a megoldást illetően. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, mit követett el a két fiú, Michel és Rick (a fülszövegben is szerepel). Megöltek egy hajléktalan nőt, csak mert zavarta őket a jelenléte, mikor pénzt szerettek volna kivenni egy automatából (és persze azért is, mert úgy gondolták, megtehetik). Itt pedig már nemcsak arról van szó, hogy két fiatal gyilkosságot követett el, hanem arról, hogy a leendő miniszterelnök-jelölt fia és az unokatestvére, két jól szituált családból származó gyerek követte el. És az olvasó máris teszi fel magában a kérdéseket, ellenben a szülőkkel, akiknek megvan a maguk véleménye, ki így, ki úgy a gyerekét mentené: egyik azzal, hogy leleplezi a gyereket, hogy az vállalhassa a felelősséget a tettéért, a másik úgy, hogy elhallgatná az egészet, és elhallgattatná azt (azokat), aki árthat a gyerekének, és tönkreteheti a jövőjét. És miközben a jelen problémája irányítja a párbeszédet a vacsoraasztalnál, addig a múltba való visszatekintés lerántja a leplet a családi állapotokról, a testvérpár és a házastársak viszonyáról, az apa-fiú kapcsolatról és a remekül kidolgozott karakterektől. Jobban megismerjük Pault (akiről kiderül, hogy pszichés betegsége miatt nem dolgozik már jó ideje), és általa Michelt, akinek talán nem is lett volna szabad megszületnie.
A vacsora családregény és erkölcsi mese, melynek legfőbb kérdései a szülői szerep, a felelősség, a bűn, az álszentség és a hatalom köré szerveződnek. Kinek a felelőssége a gyerek bűne? Milyen módon kell büntetni a két fiút, akik tizenöt évesen már nem gyerekek, de még nem is felnőttek? Meddig mehet el az a gyerek, aki azt hiszi, bármit megtehet, és kinek a hibája, ha a gyerek azt hiszi, bármit megtehet? A gyereké, aki így gondolkodik, vagy a szülőé, aki nevelte, és a génjeit átörökítette? Meddig érhet el a szülő keze, ha hajlandó bármeddig nyúlni, vagy éppen le kell-e vágni azt a kezet, ha rossz helyen turkál, hogy ép maradjon a test többi része? Lehet-e igaza egy elfogult szülőnek? És még sorolhatnám.
És miközben ezt a dilemmát igyekeznek megoldani, kibontakozik előttünk az egész életük, ami éppen olyan, mint a vacsora, amelyen részt vesznek: mutatós, magas árat kell fizetni érte, de nem lehet jóllakni vele. Kérdés tehát, hogy megéri-e?
Koch társadalomkritikája keserű, mégis édes érzés marad utána, s a szereplőkkel ellentétben az olvasó elégedett lehet ezzel a vacsorával.
