Borbély Szilárdot nevetni sosem láttam, talán sok oka sem volt. Pedig mérhetetlenül sok kedvességet, szeretetet árasztott.
Legutóbb Bécsben találkoztunk. Ezek szerint utoljára.
Kedves barátok hívtak meg bennünket vacsorára, Szilárd persze feszengett a főleg nem-írók, szociológusok közt, pedig (ezek szerint utolsó) regénye, a Nincstelenek az utóbbi idők legpontosabb, legmegrázóbb művészi leírása ennek a sorstalan Magyarországnak, amibe ő is beleszületett. De még ez sem volt elég, mint ő maga mondotta, a sors tovább kínozta.
E nem régi, november végi vacsorán tízpercenként nézte meg az óráját az asztal alatt, mellette ültem, láttam. Azt hiszem, nem a társaság feszélyezte, hanem valahová sietett. Mintha nem lenne ideje, vagy éppenséggel sok ideje lenne, de másutt. Igyekezett jókedvűnek mutatkozni, ami – mióta én ismerem – sosem volt. Legfeljebb félszegen mosolygott egy-egy poénon, de érződött, hogy ő már sosem fog laza lenni. És ugyanakkor embert még nem ismertem, aki pár mondat után is azt az érzést keltette bennem, hogy igen, ilyen egy jó ember, ilyennek kéne lenni, így árasztani magadból a kedvességet és szeretetet, a jóságot. Ez a teljes ellentmondás: magát marcangolta, de nekünk adott.
Miközben ő is egy brutális világból érkezett, legalábbis úgy írta meg ama világot. És később sem lehetett volna több oka megváltoztatni világlátását, ezt a már említett sors sem tette lehetővé (adalékként ott van egész életműve, tessék azt olvasni, e sorok óhatatlanul bénák és nincs mit részletezni).
Bécsben éppen a Humántudományok Intézetében volt ösztöndíjas, amikor beszélgettünk. Ha jól emlékszem, a harmadik emeleten, egy könyvet fordított. A Nincstelenek megírásának körülményeiről faggattam, amit tavaly, rögtön megjelenése után, itt, a Librarius.hu-n az év, sőt, az évtized regényének neveztem. Az effajta mondatok egy bemutató recenzióban óhatatlanul túlzóak, de a regény recepciója azt mutatta, nem tévedtem, nem tévedhettem, hisz Borbély Szilárd könyve sikert sikerre halmozott, és effajta, egyöntetű elismerés-sorozatra az utóbbi évekből aligha emlékezhetünk.
Szegénységről, faluról, borzalmakról, reménytelenségről beszélgettünk, arról, hogy ezt hogyan lehet megírni, és engem mi más is érdekelhetett, hogy neki ezt hogyan sikerült. Ma már tudjuk: ilyen áron.
Ahhoz, sajnos, nem ismertem őt jól, hogy megítéljem, az irodalomtudományon túl a humántudomány mennyire érdekelte, mennyire érdekelte inkább a szöveg, mint az ember, de művei arról tanúskodnak, tudta, ha az ember nem boldog, ha nem lehet boldog (milyen
egyszerű és közönséges szó, és mégis mennyire fontos), akkor mit sem ér az egész. A vacsora után villamossal indultunk vissza vendéglátóinktól. Számomra különösen furcsa volt az, hogy Bécs, mely mégiscsak világváros, milyen sötét, mennyire spórolnak a közvilágítással, alig látszódott valami, pedig nem külvárosi sikátorokon át haladtunk. Mégis, Szilárd ott, a villamoson sokkal inkább megnyílt, sok mindenről beszélt, nagyon őszintén – tervekről, dilemmákról, hétköznapi és kevésbé hétköznapi problémákról. Természetesen ezeket nem osztanám meg itt, hisz furcsamód úgy tűnt, irányomban, akit ugyan így vagy úgy csak tizenpár éve ismer, igen őszinte volt. Talán másokkal is ilyen volt, én ezt nem tudhatom.
Mindenesetre külön megtisztelő, még e tragikus pillanatokban is, hogy ismerhettem – egy ajándék, egy ajándék az élet részéről. Amely vele rendesen kibabrált.
