Az első kép, ami fogad bennünket a művész születésének százéves évfordulójára rendezett retrospektív kiállításon, önarckép, amely 1937 körül készült.
A félreforduló fej feltárja nyakát a szemlélő előtt vagy egy gyilkos késének. Az áldozat gesztusa ez, aki tudja, hiába minden, sorsa megpecsételhetett. Önarcképek hosszú sora követi az életműben. Többet árulnak el Rozsda aktuális közérzetéről, mint a festmények. Egy nem sokkal későbbi, 1939-es portrén a művész az inget is feltépi a mellén, a kiszolgáltatottság hasonló gesztusával. Rozsdának volt félnivalója. Már Párizsból figyelhette ugyan a nácik előretörését, de az ország német megszállásával hazajött, és elbújt a deportálás elől.
Első, még hazai korszakának képei a nagybányai iskola erőteljes színfoltjait sorakoztatják fel. Olyan indíttatás ez, ami átalakulva, megszüntetve megőrizve végigkíséri az életművet. Egy korai, 1934-es festményen (Marianne) a nő kezébe fogott hatalmas piros könyv tölti be a képteret. Hátul fekete alakok tömbje. Piros és fekete éles kontúrú színfoltjai alapján akár egy trecento korabeli sienai kép is lehetne ez, ahol a könyv pirosa visszatérő motívum. És persze az ikonoké. Az ujjak megtört görbéje ugyanazt a nyugtalanságot közvetíti, mint e korszak figurális festményei, mondjuk, az ugyanebből az évből való Csendélet kalappal ingnyaka.
A párizsi évek természetesen hozzák magukkal a szürrealizmus hatását.
Rozsda mégis hamar rálel a maga útjára, és élete minden új fordulata, változó körülményei ellenére sem tér le erről a továbbiakban. Pedig újabb színtér várja, a ’45 utáni hazai művészeti élet összes gátjával. A magának festett, ki nem állított képek már absztrakt formák táncából építkeznek, éppenséggel Haláltáncából is (1945-47). Még kivehetők e sűrű kavargásban ilyen-olyan figuratív részletek, a mondott festményen például egy sötét madárfej; dögevő holló talán, vértől csurgó csőrével. Az 1947-es Kompozíció sötéten gomolygó felhői között árván bujdokol a parányi, fénytelen Hold. Itt-ott óriási szemeket rejt ezeknek a képeknek a gubanca, rárímelve az önarcképek golyvásan elkerekedett szemgolyóira. Két grafikát is látunk mellettük, ugyanebből az időszakból, a Szem és a Hold motívumával. Mélytengeri ázalagvilág tölti be ezeket a vásznakat, kinyúló, ernyedten lengedező csápokkal. Kevés a fény, akár a tengerfenéken. Másutt mégis torony épülne már e sűrű színgubancból (A torony, 1947-48). Ez az építmény még nem szilárd, rések és repedések hálózzák be és teszik ingataggá. Mégis ott már a tűz, amely felizzítja ezt az életművet. Az Erzsébet sétája (1946) csupa apró láng; parázson és nem selyemréten jár „Erzsébet”. Még nem hagyjuk el a földet, de már az „égi szerelem” is feltűnik, ami a későbbi festményeken univerzummá tágul (Égi és földi szerelem, 1945).
„Időtlen lét”, egyfajta halálközeli élmény ragyogása jellemzi a kései, kiteljesedett évek festményeit, ismét Párizsból, ahová a művész az 1956-os forradalmat követően emigrált (Paradicsom, 1981-86). Kiröppenünk a mindenségbe, és a Teremtővel szembesülünk (Isten, 1976). E képen központi mag (szem, égitest, megint) körül kering galaxisunk spirálisa. Kozmológiai pontosságú ábrázolás. Ha a lét nem járja ringlispiltáncát éppen (Körhintán a fény felé, 1975), immáron megingatatlan vázzá szilárdul. Bábel tornya (1958) nem omlik össze, vagy ha igen, e pillanat öröklétté kövül (Robbanás a katedrálisban, 1980). A „katedrális” a teljes teremtés építménye is lehet, táguló, mégis összetartó univerzumunk. E szilárdabb világkép a kompozícióra is rányomja bélyegét. Több a fehér, mindent átitat a fény. A Kerek (1971) címéhez méltó formája és mozaikjainak szilárd kontúrú kövei Picasso kerámiatálait idézik. Rozsda nem csupán a színekben dúskál Istennel kacérkodó teremtőkedvében, de az anyagszerűség széles skáláját is kiteríti elénk, akár egy vég selymet (Keleti selyem az esthajnal beborítására, 1976-1981). Zöldarany lebben itt meg a vásznon, másutt a türkiz és arany szimfóniájában gyönyörködhetünk (Saphirogramme, 1969). Pénelopé vásznának (1976) zöld-piros selymei között piros virágok szirmai nyílnak, hogy soha el ne hervadjanak. Dús mennyei rétek kárpitjára tévedt mostanra Erzsébet, festett üveg ablakok ékkő tüzei közé, a szakralitás birodalmába. A festővászon leképezi a firmamentumot (Égbolt Mozartnak, 1974). Ennek az égboltnak a csillagai soha ki nem hunynak, az Éj királynőjén mindörökre győzött Sarastro serege. Az életérzést mostanra az is táplálja, hogy a festő a hetvenes években – akárcsak egykoron Mozart – belép a szabadkőművesek közé.
A kiállítás Rozsda fotóiból is ízelítőt ad. Tanulságosak, mert tetten érhetjük rajtuk, hogyan keltette fel vagy tartotta fogva egy-egy forma a művész figyelmét.
A korai fotókon viszontlátjuk a korszak festményeinek egyelőre még szálkás kuszaságát (Kerékpárküllők, 1930-as évek). Az egyiken felülnézetből látunk egy folyami mólót, sugarasan széttartó csónakokkal, a híd vízre vetülő vázával (Cím nélkül, 1930 körül). A későbbi fotográfiák a sötétből tartanak a fény felé, vagy felhők lebbennek selyemkendőként az alkonyi égbolton, elfeketedő kéménysor fölött.
A kiállítás viszonylag kevés grafikát mutat meg, de így is a bőség zavara ez. A Szépművészeti Múzeum 2001-ben rendezett tárlatot belőlük. Figuralitásuk több fogódzóval szolgált, mint a festmények égi, mozarti harmóniája. A fény mellett az árnyék is feltűnik e rajzokon, ahol alaktalan szellemlények kísértenek, és nincs megváltás a test nyomasztó, alvilági nyűge alól.
A mostani, alapos kiállítás néhány hatást is találóan felsorakoztat. Ilyen Bellmer egy fekete alapú képe, fehér szálak gubancával. André Breton sugárzó színei szintén a szakralitás pasztellfinom tűzijátékával szolgálnak.
A rozsdai kozmogónia és kozmológia tűzijátékához tökéletesen illenek a kiállítási tér szűk helyiségei. Puha sötétből világítanak ránk Rozsda Endre katedrálisablakai.
