A folkMAGazin idei utolsó száma újabb kalandra hívja az olvasót. A személyesség és az objektivitás, a múlt és a jelen úgy kapaszkodik egymásba, mintha nem „csak” egy folyóirat lenne a kezünkben.
A borítóról a pusztinai Nyisztor Tinka nagyapja mosolyog az olvasóra, hogy aztán a dolgok közepébe csapva a cigány-magyar együttélésről szóljon az első testesebb szöveg. Bolya Mátyás a nemrég elhunyt Mandache Aurel moldvai hegedűs emlékét idézi, hogy aztán – Móra Ferenc „meséje” után – a Csík zenekar negyed századát megidéző kötetből szemezgessen véleményeket arról, hogy szentségtörő-e az, amit a kecskeméti zenészcsapat művel. A lap húszéves történetében eddig „viszonylag ritkán” szerepeltek Lovasi Andrástól, Dióssy D. Ákostól, Kiss Tibitől, vagy éppen a tömören fogalmazó Presser Gábortól származó idézetek:
– Sokan mondják, hogy szentségtörés – kezdi in medias res Süveges Gergő.
– Az hát! Főleg, amit más talál ki – foglalja össze kikristályosodott véleményét Presser.
A folkMAGazin fotógalériájában Molnár Zoltán bretagne-i képei laknak, és a fotográfussal készült interjúból sok minden kiderül a Fényerdők című kötetről is, ami sokak szerint az egyik legizgalmasabb fényképalbum, ami az elmúlt években/évtizedekben Erdélyről született.
Folytatódik az előző számban megkezdett Fügedi János-interjú, melyben az ország egyetlen hivatásos táncírója mesél a tánclejegyzés olyan mélységeiről, amitől egy tánclejegyzésben járatlan olvasónak tátva marad a szája. Ilyesmi tényleg létezik?
Dóka Krisztina előadása bemutatja, hogy milyen – néprajzi szempontból is – értékes forrás lehet a korai mozgókép. Sok példát hoz, köztük olyanokat is melyek ma már könnyen hozzáférhetők. Például a British Pathé oldalán.
Széki Soós János Tallózó című rovatában Balázs Béla „Védik a magyar népdalt!” című kevéssé ismert, de annál szenvedélyesebb dolgozata olvasható:
„A budapesti ébredő magyar muzsikusok most védik a magyar népdalt. Jól odafigyeljünk és jól megértsük, mert ilyet még a világ nem látott, mert ez különb dolog annál, mint mikor a románvezető fehér tisztek a magyar integritást védik, vagy Osztenburgék a magyar becsületet, vagy a keresztény nemzeti párt a demokráciát. Mert most Hubayék megvédik a magyar népdalt. Vajjon ki és mi ellen? Talán Lehár ezredes bátyjának a nótái ellen, melyeket mivelt szolgabirák lányai hoztak divatba faluhelyen is? Vagy megvédik a cigánymuzsika kultusza ellen, mely, mint az aranka a vetést, elnyomta az igaz magyar népdalt, annyira, hogy olyan komoly muzsikus mint Liszt kijelenthette, hogy magyar muzsika nincs, csupán cigánymuzsika van? Mert Liszt Ferenc csak berugott urakat hallott énekelni, nem pedig markotverő parasztlányokat. Vagy talán megvédik az őserejü csodaszép magyar népdalokat a Fráter Lorándok, Dóczy Józsefek, Dankó Pisták és, last not least, Hubay Jenők népdalimitációi, cigányosan limonádés magyar dzsentridalai ellen, melyeknél banálisabb, üresebb, tehetségtelenebb kuplékat semmiféle zenéskávéháza a világnak nem termett? Vagy talán megvédik a Kisfaludy-társaság müveletlensége és ostobasága ellen; amely roppant költséggel, nagy munkával gyüjttette a magyar népdalok szövegeit – de a melódiákat elfelejtette. Azok nem érdekelték. Bizony van mit védeni a magyar népdalon, melynél értékesebb nemzeti kultur-kincsünk alig van. Vajjon mi ellen védik meg Hubayék, ki ellen védik meg? Megmondjuk…”
A gasztronómiai rovat a köles egykorvolt étrendi szerepét tárgyalja, s a receptek mellett az élettani hatásokról sem feledkezik meg.
És van még egy csomó érdekes írás és kép a lapban!
