Lehetett volna ez egy csodás könyv, amit idén karácsonykor örömmel vásárol, csomagol és tesz be a fa alá az ember. Lehetett volna, de sajnos nem lett, mivel szegény Agatha Christie könyvét magyarra most nem le, inkább csak fejtetőre sikerült fordítani. – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]
Agatha Christie Grand Tour, avagy „A krimi királynőjének nagy utazása” című kötetéről lesz itt ma (szomorú) szó.
1922. január 22-én indult útnak a Brit Birodalmi Kiállítási Misszió küldöttsége Angliából, hogy E. A. Belcher őrnagy vezetésével körbeutazza a Földet, felkeresve a Birodalom legfontosabb, legnagyobb országait, gyarmatait, tartományait és tagállamait [kivéve Indiát – hogy miért épp Anglia Ékkövét kerülték el, arról egyetlen mukk sincs – B. Gy.]. Feladatuk kissé homályos, mivel maga a könyv sem árul el róla túl sokat. Annyi biztos, hogy nemzeti összetartozást erősítendő Anglia elhatározta: 1924-ben – az akkoriban igen divatos világkiállítások mintájára – hatalmas Birodalmi Kiállítást szervez, melyen a csodás brit közösség minden tagja bemutathatja természeti, technikai és kulturális vívmányait és különlegességeit. A Misszió célja (ha jól értettem az utalásokból) annyi volt, hogy rávegye a helyi alkirályokat, államelnököket, kormányzókat, polgármestereket és mágnásokat a Kiállításban való közreműködésre. Az államköltségen világkörüli útra induló kis csapat tagja volt (mint a pénzügyi tanácsadó, Archibald Christie ezredes felesége) az akkor még szinte névtelen, csupán első regényeit megjelentető fiatalasszony és anya, Agatha Christie is. A Grand Tour
című vaskos kötet javarészt az ő akkoriban haza írt leveleiből, későbbi emlékiratainak részleteiből és az általa készített fényképekből állt össze unokája, Mathew Prichard szerkesztésében. Ő írt hozzá bevezetőt is, mely próbál ugyan eligazítani minket abban a világban és alaphelyzetben, amiben a levelek születtek, ám nem sok sikerrel – Mr. Prichard ugyanis „túlságosan unoka”, így hát nem ártott volna, ha kikéri a szakemberek véleményét, milyennek is kéne lennie egy jó előszónak, ami kevesebb személyes megjegyzést, ám több támpontnak való kapaszkodót ad az olvasó számára. Maga a kötet meglehetősen amatőr módon van szerkesztve: a Bevezető után jön egy Előszó, ami teljességgel értelmetlen, hisz így két „indítása” lett a könyvnek. Az olvasó csak az Előszó végén döbben rá, hogy a Bevezetőt Mr. Prichard írta 2012-ben, míg az Előszó nem más, mint Agatha Christie idős korában írt „Életem” című könyvéből való részlet [fordította Kállai Tibor]. A levelek sorát később is meg-megszakítja egy-egy ilyen „vendégszöveg”, ám hogy azok szintén az önéletrajzból valók-e [és épp úgy Kállai Tibor fordításai-e], azt már semmi nem jelöli! Így az olvasó néha csupán valami halvány utalásból jön rá, hogy most épp nem levelet, hanem a sok évvel később született emlékirat részletét olvassa.
Ám Agatha Christie döbbenetesen eleven, olykor csipkelődő, remek stílusú, izgalmas levelei, melyek annak ellenére odavarázsolnak minket Afrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra, Honoluluba, Kanadába, hogy „csak” otthonra íródtak, mindezért bőséggel kárpótolnak. A fiatal írónő hihetetlenül éles szemmel, „vesébe látva” képes néhány szóval felvázolni és elemezni egy-egy karaktert, legyen az útitárs vagy útközben megismert személy. Agatha mindenért lelkesedik és mindent szeret. Miközben a Misszió tagjai angol nagyképűséggel szinte egyfolytában panaszkodnak a hőség, az eső, a hideg, a szúnyogok és a gyarmatokon élő „másodrendű emberek” miatt, ő és férje egyszerűen csak élvezik és nagy kanállal habzsolják az életet. Ma már talán különös, az Agatha Christie-regényekből ismerhető „ brit birodalmi hangulat” árad a levelekből, Anglia és az emberiség csodás békeidejéből, mikor a haladás, a tudás és a vállalkozókedv csúcsra járt.
A kötet nagyon szép, jól tördelt, a fotók izgalmasak, a borító (mely az angol eredetire hasonlít, de annál még szebb és hangulatosabb is!) igazán értékes könyvet sejtet.
Sajnos azonban ennél több jót a Grand Tourról nem mondhatok, a magyar kiadás ugyanis (nem szoktam ilyen erős kifejezéseket használni, de ha visszafognám magam, hazudnék!) gyalázatosan rossz fordításban jelent meg! A készítők névsorában nincs korrektor, és ez bizony meg is látszik. Szinte minden oldal hemzseg a fölösleges vagy épp hiányzó névelőktől, félreütésektől, rossz helyen használt „de”-ktől és túlburjánzó „hogy”-októl. A fordító legjellemzőbb hibái közé tartozik, hogy az angol nyelv határozatlan névelőjét („a”) rendre „egy”-nek ferdíti, számos magyartalan mondatot hozva így létre: „Christchurch 2011-ben egy pusztító földrengést szenvedett el…” (13. oldal).
És így megy ez tovább, végig az egész szerencsétlen, jobb sorsra érdemes szövegen, a legkülönbözőbb mondatborzadályokat ömlesztve az olvasóra: „Úgy gondolom, hogy aki arra vállalkozik, hogy Agatha Christie-ről írjon, [annak? – B. Gy.] nem szabad kihagynia a munkásságát sem…” (16. oldal). „Ahogy majd önök is tapasztalják majd…” (10. o.), „Három könyv szerzőjeként továbbra is boldog házasságban éltem, de az volt a vágyam, hogy vidéken élhessek.” (19. o.) [1. ezek szerint a könyvírásnak boldogtalan házasságot kéne eredményeznie? 2. éltem–élhessek: csúnya szóismétlés, 3. az eredeti angol szövegben nem „de” – but –, hanem „és” – and – szerepel!, 4. mennyivel szebb volna így: Háromkötetes szerzőként boldog házasságban éltem, arra vágyva, hogy vidékre költözhessek. – B. Gy.] A fordító meglehetősen lazán bánt a külföldi helynevekkel és rangokkal is: hol lefordította azokat, hol meg nem, így az afrikai Táblahegy neve a 77. oldalon magyarul és angolul (Table-Mountain) is szerepel, Új-Skócia viszont csak Nova Scotlandként van említve. A címekkel, rangokkal nem vacakolt, így lett Arthur hercegből Prince Arthur – hisz azt úgyis mindenki érti, nem?! A rövidítések sem sikeredtek jobbra: bár a küldetés neve át lett téve magyarra (Brit Birodalmi Kiállítási Misszió), a fordító mégis az angol betűszót (B. E. E. – British Empire Expedition) használja, tovább növelve a káoszt. Ezek után nem csoda, hogy a Belcher őrnagy által Rodéziába küldött dühös távirat fordítása sem sikerült. Agatha idézi a levelében ezt az irományt, kipontozva az illetlen szavakat. A fordítás ezt így adja vissza: „Ha a …… országuk közelébe kerülök, ki fogom ……” – mi meg törhetjük a fejünket, vajon milyen szavakat képzeljünk a pontok helyére, hogy végül értelmes magyar mondatot kapjunk!
Elég, nem kínzom – röhögtetem? – tovább a nagyérdeműt (még 22 oldalnyi jegyzetem van a legdurvább fordítói hibákról, pedig a legtöbbet már kiírni sem volt kedvem!). Tény, hogy a Grand Tour nagyszerű könyv – lehetett volna, ám a Partvonal Kiadó rendkívül figyelmetlen munkát végzett, mikor ezt a trehány, szakszerűtlen fordítást nyomdába küldte, elfeledve azt, hogy a magyar nyelv közös kincsünk, melyet óvni, ápolni, és nem lezülleszteni kéne. Ráadásul a kötet mellbevágóan borsos (7980 Ft, interneten 15% kedvezmény) ára is minőségi munkát követelne – úgy tűnik, hiába.
„Fordította”: Hedvig Olga
Szerkesztette: Mathew Prichard
Felelőtlen szerkesztő: Baranyi Vivien
Korrektor: az nem volt
Borítóterv (az eredeti kiadás alapján): Bóna Endre
Partvonal Kiadó, 2013
408 oldal
Kötés: kemény kötés
ISBN: 9786155283239
FOTÓ: DailyMail és The Guardian
