Azt mondta a nő, hogy lefekvés előtt mindig sírni szokott, mert olyankor másnap szebb lesz az arca. (Várnai Réka írása)
Sosem értettem, hogy a galambok miért szeretnek naphosszat a villanyvezetékeken ülni. A múltkor is két órán keresztül néztem őket az ablakból. És csak ültek a villanyvezetékeken naphosszat.
Befordultam a sarkon, és leálltam a kórház előtt. Gyorsan kellett visszaadnom az aprót, mert már álltak mögöttem.
A múlt héten odaült egy galamb a párkányomra, de én elzavartam. Tulajdonképpen nem szeretem a galambokat, mert olyan középszerűek.
– Szabad?
Mondtam persze, és elindultunk Egy fekete öltönyös férfi volt. Nem beszélt sokat. Azt mondta, hogy tegnap sokat ivott a céges vacsorán, és másnaposan általában mindenkit utál. Beleértve magát is. Én meg mondtam neki, hogy nagy tárgyakat szoktam a saját utamba állítani, hogy nehezebb legyen az életem.
Megálltunk. A visszajárót nem kérte. Én meg azon gondolkodtam, hogy vajon hány betegséget terjeszthetnek a galambok.
Közben intett egy nő. Beszállt, és a ruhán lévő flitterei bevilágították az egész autót.
– Nem zavarja? – kérdezte, és én mondtam, hogy nem. Aztán azt mondta, hogy lefekvés előtt sírni szokott, mert olyankor másnap szebb lesz az arca. Mondtam neki, hogy akkor valószínűleg tegnap jó sokat sírhatott, mert ma kifejezetten szép az arca.
Kivette a csomagjait, és már sietett is a pályaudvarra. Néztem, ahogy a téren ülő kövér galambok között cikázik.
Nyílt az ajtó, és beszállt egy fiatal férfi. A pólóján az állt, hogy ’közel a vég’. Kérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Mondtam neki, hogy az ablakom előtt a villanyvezetékek kereszt alakban futnak össze. És hogy nem vagyok megkeresztelve, de remélem a mennybe jutok, mert mindig fizetem az adót. És tudom a Miatyánk első felét.
Egy nyakláncot nyomott a kezembe, amin egy arany színű kereszt-medál lógott. Azt mondta, hogy most már biztos a mennybe jutok.
Kinyitotta az ajtót. – Egy döglött galamb! – mondta, kikerülte, és elment. Kinéztem az ablakon, és tényleg ott feküdt.
Lassan letelt a műszak, de a taxi felirat még égett, és egy fiatal lány szaladt az autó felé. Mondtam neki, hogy arrébb állok, mert egy döglött madár fekszik a járda szélén, és elég undorító. Gyorsan eltemette, és mondta, hogy siessünk, mert öt perc múlva a múzeumban kell lennie.
Egy csomó anyajegy volt a karján. Azt mondta, hogy a barátja mindig levéldarabokat tesz az anyajegyeire, hogy megvédje őket a naptól. És a múltkor leszedte már az összes levelet az erdőben, de még kellett volna kettő. Úgyhogy hozott két döglött legyet, mert nem talált mást, és azokat tette rá.
Én meg azt akartam neki mondani, hogy én meg mindennap legalább egyszer meghalok, de fel is támadok rögtön, mint a főnix madár. De már rohant is a múzeumba.
Lekapcsoltam a lámpát, beálltam a garázsba, és fogmosás közben eszembe jutott a döglött galamb. És akkor beugrott a Miatyánk második része.
