„Rablóé az orrom, a hajam, a szemöldököm. Felvonom, és ijesztő vagyok. Idegenorrú, idegenhajú, idegenszemű mementó. Mementónak lenni hálátlan dolog. Először csak emlékeztetsz, utána magadra maradsz, és nem tudod, ki vagy te, ha nem mementó.” – Sós Dóra írja az Apokrif vendégblogját a Librariuson.
Labirintus
… Velúr … Tejúr … Befúr …
Mágnestűről mágnestűre billegek, alattam a szakadék, ketyegő mélység. Ez a szakadék új, változik az álompálya.
A labirintusban sokféle rejtett dolog van: egyrészt valamik, miközben igazából mások. Néha ott vannak, máskor eltűnnek, aztán egyszercsak újra beléjük botlok. A labirintusnak nincsenek törvényei, csak a megszállottság, hogy kijussak onnan. Álmomban egyedül vagyok, tudok és merek beszélni. Mernek megmutatkozni a dolgok.
Például ott vannak a repedt tojáshéjak és a hiányzó fiókák, a hátrahagyott csipogásukkal. Meg a tollas, üres fészek. Ti úgy mondanátok: Ártatlanság.
Kifosztották a fészket. A fészek belül van. Egy lényen belül, aki valaha kislány volt, majd nagylány, aztán nő – és ma már semmi. Időtlenné vált, így minden lehet egyszerre. S bár nem létezik, engem mégis fogva tart.
Ebben a lényben sötéttel és bűnnel töltött üreg nőtt gyomortájon. Benne én. Rabló betuszakolta madármagvát az elrabolt fiókák helyére. Nehéz gonosz madármagból fehér fiókának lenni. Rablóé az orrom, a hajam, a szemöldököm. Felvonom, és ijesztő vagyok. Idegenorrú, idegenhajú, idegenszemű mementó. Mementónak lenni hálátlan dolog. Először csak emlékeztetsz, utána magadra maradsz, és nem tudod, ki vagy te, ha nem mementó.
A labirintus egy lény. Az a lény, aki már időtlen, minden és semmi. Az útvesztő, a megoldatlanság. Ki kell jutnom. Ez a felismerés a szakadék. Most tűnt fel először a labirintusban. Eddig nem volt itt. Fölötte iránytűk lebegnek, vadul forognak körbe-körbe a mágnestűk. Ezeken egyensúlyozok. Valószínűleg nagyon félek, annyira, hogy már nem is érzem.
A tű fájdalom. Sok van belőle a labirintusban. Tüske, kötőtű, szög. Mind máshogy fáj. A tűkkel meg kell barátkozni. Érteni kell a tűket. Akkor is fájnak, de legalább értelmük van. Megmutatják az irányt. Meg kell mutassák az irányt. Ezerféleképp próbáltam kitalálni a labirintusból. Próbáltam megoldani minden rejtélyét, hátha akkor eltűnik. Próbáltam feloldódni benne, hátha én tűnök el. Visszautazni az időben a labirintus előttre. Lehetetlen. Próbáltam puszta foggal kirágni a sövényfalak gyökerét. Látó kővé csiszolni a szürke pirulákat. Szétmorzsolni őket. Magamba nyelni őket. Nem működött. Fiókákat kerestem, hogy legyen újra boldog a fészek – de az akkor már megint nem volt sehol. Kitölteni szavakkal minden fehér négyzetet. Betömni minden lyukat vattával, szeretettel. Már nem maradt más.
Kimenekítem magamból a rejtőzködőket.
Kimenekítem a rablót, aki nem én vagyok. Kimenekítem az anyát, aki nem én vagyok. Kimenekítem magamból a bűnöst és a gyengét. Kitoloncolom őket. Kitaszítom őket. Nem fogok rájuk ismerni többé. Mind eltűnnek. Magam maradok.
Lassul a kilengés, rendeződik az irány.
Minden tű lefele mutat.
Zuhanás.
