Némely orosz egyetemista a második világháború után azzal egészítette ki ösztöndíját, hogy az állatkertben oroszlánbőrbe bújva vonulgatott. A maiak taxiznak, feketén – derül ki Huszár Tibor könyvéből. (Bakos András írása)
„Mondd, ha téged ilyen fontos emberként ide-oda sofőríroz a konzul, akkor te mi vagy tulajdonképpen: egy tanárnak dekorált hírszerző…?” Huszár Tibor kapta ezt a kellemetlen kérdést 1977-ben az Egyesült Államokban Kovács Imre parasztpárti politikustól. Tényleg gyanús lehetett a Magyarországról érkezett szociológus, aki sorra felkereste a nagy-britanniai és amerikai magyar emigráció jeleseit, hogy a két világháború közötti értelmiségi megmozdulások, így a Márciusi Front iránt érdeklődjön. Tényleg lehetett volna akár ügynök is.
Mit lehet mondani egy ilyen kérdésre?
Huszár azt javasolja, beszélgessenek, és majd ki fog derülni, hogy ő miféle ember: tényleg fölkészült, vagy csak fölkészítették. Kovács megnyílik előtte. Azt, hogy ő és a többiek mit mondtak, korábban már megírta Huszár – most azt meséli el, milyen viszontagságokon át jutott el hozzájuk, milyen történeteket ismer róluk. Huszár Tibor szociológus, akadémikus, az ELTE Szociológiai Intézetének alapító igazgatója, az erkölcsi tudat, az értelmiség- és a történelemszociológia kutatója egy Erdei Ferencről szóló komoly politikai életrajz után most anekdotákat ad közre. A régi magyar irodalom, majd Mikszáth, Esterházy négybütykös legókockája nem olyan egyszerű szerkezet, mint első pillantásra tűnik. A szerző először mintha színpadon feszengene, ahogy az élőbeszéd nyelvi fordulatait tudatosan belevegyíti a szövegbe. Megnyerő személyisége és puritán történetmesélő stílusa azonban megnyeri magának az olvasót. Lehet ilyen önéletrajzot írni, hogy bővebben csak azt meséljük el, amit mások is szórakoztatónak találhatnak. Huszár tanult a Szovjetunióban, ahol feszélyezte, hogy külföldi létére több ösztöndíjat kap, mint háborút járt orosz diáktársai, akik közül egyesek úgy próbáltak pénzhez jutni, hogy az állatkertben az elpusztult oroszlánok bőrébe bújva vadállatot alakítottak. Az egyik fiú észreveszi, hogy egy oroszlán ballag felé, megijed, de a vadállat szerencsére beszél: „te is anatómiából buktál?” Később, már idős kutatóként visszatérve azt láthatja a szerző, hogy a rendszerváltozás egyik legfőbb hozadéka a moszkvai a mindennapokban az anyagiasság és az erkölcsi hanyatlás: a levéltárban csak hálapénz fejében kapja meg a kért dokumentumot, amikor pedig a vendégségből hazaindul, nem hívnak neki taxit, mert a kocsival furikázó egyetemistákat érdemesebb leinteni, ők most ezzel keresik a pénzt. Puskás Öcsi viszont fénykorában – a tolmácskodó Huszár segítségével – olyan üzletbe vitette magát, ahol kilószámra lehetett szemes borsot venni, itthon ugyanis az hiánycikknek számított, érdemes volt hozni belőle. Néhány történetből élesen kirajzolódik egy élelmes, de a hatalom természetét is pontosan ismerő futballista portréja. Ahogyan valószínűleg Szinetár Miklósról is meg lehet tudni két oldalon annyit, mint egy életútinterjúból. Az arisztokrata szereplők miatt egy időre betiltott Csárdáskirálynő megrendezésére azért hívták el a honvédségtől Szinetárt, mert Vorosilov marsall mindenképp látni akarta ezt az operettet. Később, amikor a Magyar Televízió művészeti tanácsában egy elvtársnő azt tette szóvá virágnyelven, hogy a tévében fellépő humoristák a pesti zsidó viccet éltetik, Szinetár a népies műzenét játszó muzsikusok cigány voltával példálózott. Máskor annak a Veszprém megyei pártvezetőnek felelt meg, aki szóvá tette, a tévéfesztiválon miért nyerhetett az a film, amely neki nem tetszett. Megtudjuk, hogy a Szindbád forgatásán Dayka Margit nem akarta fölszolgálni a stábtól kapott szimpla levest, hanem kért két óra szünetet, bevásárolt, és megfőzte azt a húslevest, amelyet azóta is mindenki csodálhat a filmben. A Népszabadság elméleti rovatának vezetője pedig annyira gyanakvó volt, hogy saját irodájában sem mert diktálni a titkárnőjének, mert azt gondolta, poloskák vannak a falban. Inkább az utcán, nagy sálba burkolózva, sétálgatva magnóba mondta, amit akart – és persze gyanúsnak találták, igazoltatták a rendőrök, ami csak fokozta rettegését. Ezen ma lehet mosolyogni, de a sajtó akkori szerepéről sokat elmond a Kádárról szóló anekdota. 1955-ben úgy értesülhetett a közvélemény arról, hogy a koncepciós eljárásban elfogott politikus kiszabadult, hogy a Szabad Nép utolsó oldalán hír tudatta: Kádár ellátogatott a sakkszövetségbe, ahol fogadta az elnök. A Balaton-felvidéki, antalfai szőlősgazdák nem sokkal korábban, mivel csak beteg jószágot lehetett házilag levágni, tartottak egy közös beteg birkát, amelyet mindig el lehetett vinni az állatorvoshoz, aki az engedélyt kiállította, és így le lehetett vágni helyette egy egészségeset szüretre. Kirajzolódik Püskiék portréja, akik Amerikában kis lakásukban vendégül látták a fél magyar irodalmat, de arra is volt gondjuk, hogy a magyar futballválogatott meccseinek eredményét kiírják a könyvesbolt kirakatába.
Közben a szerző is közelről megismerhető. Olyan ember, aki azzal talán nincs tisztában, hogy Szibériából legföljebb az elhullott tigriseket pótolhatta a moszkvai állatkert, az oroszlánokat nem, viszont volt benne annyi kurázsi, hogy Erdélyben rápirítson a velük kellemetlenkedő borostás szekusra, és a zavart kihasználva elhajtson a barátaival. És nem fél föltenni a legkínosabb kérdéseket. Kovács Imrétől például azt tudakolja, miként lehet, hogy ő, aki meggyőződéses republikánus volt, és folyton perelt a legitimistákkal, idős korára amerikai dolgozószobájában Ferenc József-szobrot tart. Kovács azt feleli, hogy az aukció nagy szenvedélye, különben pedig az emigrációban az élet elviselhetetlen irónia és önirónia nélkül. Nem tudhatta: akik itthon maradtak, ugyanerre a meggyőződésre jutottak és jutnak ma is.
Huszár Tibor: Anekdoták nyolc évtized magántörténelméből
