A magyar próza – úgy általában – nagyon súlyos, enigmatikus és búvalbélelt. Ha az ember sokat fogyaszt belőle, el-elnehezül. Aki jóllakott a komolykodással, és egy kis levegőhöz szeretne jutni, mindenképp olvassa el a Sziránót. Darvasi Ferenc ajánlja a könyvet. Plusz egy részlet.
És hogy ki is az a Sziránó? Igen, „az orros faszi” alteregója. Egy általános iskolás kamasz, „Karinthy Frigyes első számú földi helytartója”. Egy még csak tizenéves, de máris önironikus materialista, akit az osztálytársai hogy, hogy nem, de sohasem hívtak Sziránónak. Az ő egyszerre humoros és szomorkás kalandjai – „farsangi cikiségek”, „biztonsági flörtök” és egyebek – elevenednek meg e kisregény lapjain.
Nyerges Gábor Ádám: Sziránó
(részlet)
Most is csak úgy süvített utána a szappan és olcsó dezodor szagú levegő, amint beviharzott a terembe fekete nadrágkosztümjében, smink nélkül, a szándékos és esetleges igénytelenség között félúton hagyott szénaboglya frizurával. A szája széle finoman meg-megrándult. Vigyázzállni nála (liberális, barátságos felfogású lévén, amire nem győzte emlékeztetni értetlen hallgatóságát) nem hogy nem kellett, hanem egyenesen tilos volt. Aki erről eleinte mégis képes volt megfeledkezni, szitaagyú bamba szerencsétlenségként, aki csökött reflexeivel még mindig a régi, primitív beidegződéshez ragaszkodik, olyan vehemens filippikákban részesült, hogy onnantól egy életre megtanulta, mi is az a szabadság. Mert hogy Vivien néninél szabadság van, még ha egyes szolgalelkűek ezt időről időre meg is próbálják szabotálni, nála sosem volt és soha nem is lesz, jegyezzék meg most már végre valahára, Vivien néninél nincs vigyázz. A gyerekek nagy szerencséjére a régi rendszer, tehát más tanárok regnálásának e dohszagú és zsarnoki emléke, az óra eleji vigyázzállás primitív reflexének lezser elhagyása viszonylag gyorsan beidegződött.
Az egybehangzó (azaz leginkább csak befelé, vagy úgy se hangzó) vélemények szerint a Vivien olyan volt, mint egy cápa. Méghozzá olyan cápa, aki éhségének mértéke alapján válogatja meg aznapi áldozatait. Mikor nagyon csillapíthatatlan volt, elővette valamelyik butább, lassabb felfogású diákját, egy könnyű célpontot. Egyetlen félmondatával könnyedén kettéharapott bárkit, ritka volt, hogy az osztály minden tagja sírás nélkül hagyhatta volna el a termet. Mikor valami ínyencségre vágyott, afféle nassolásként már jobb tanulókat vett elő. Népszerűbbeket. Strébereket és talpnyalókat. Legfőbb kegyeltjeit pedig ünnepélyes alkalmakra tartogatta. A kegyeltek és éppen kitaszítottak névsora és összetétele pedig szinte havonta (rosszabb periódusok esetén hetente) változott. A népszerűségi listán nem voltak biztos helyek. Mikor épp váltás volt, tehát valaki letaszíttatott, avagy felemeltetett a pikszisbe, legalább volt pár nap nyugta mindenkinek, hiszen egyedül ilyenkor derült fény a status quóra. A legijesztőbb talán mégis akkor volt, amikor koplalt. A szadizmussal igen gyakran összenövő látens mazochista hajlam ugyanis néha megkívánta az önmegtartóztatást. Ilyenkor, mint a kosz a már majdnem teli porszívó zsákjában, csak gyűlt és gyűlt a düh. Ma egy kis böjt, holnap meg a nasi.
Mikor például Nagy Dániel került sorra (először és egyedüli alkalommal), akiről aztán már csak létezésének jóformán tudományosan is bizonyíthatatlan, kétes volta miatt sem gondolta volna az égvilágon senki, hogy a többiekéhez hasonló eljárásban lehet része, a Vivien három kemény hétig koplalt előtte. Persze az sem kizárható, hogy a vádpontok kiötléséhez amúgy is szükséges lett volna ez a néhány nap. Nagy Dániel ugyanis érinthetetlen volt. Életében alig kapott ötös alánál rosszabb jegyet, soha nem vett részt semmi rosszban, még jóban is csak alig, lehetőleg csak a családilag beléplántált, tisztes polgári keretek közt. Egy-egy tanulmányi versenyt megnyert. A második, harmadik helyeknek azonban őszinte csodálkozására szinte jobban örültek otthon. Nem jó feltűnősködni, kisfiam. Különcködni.
Az ő vesztét egy biccentés okozta. Egyszerű, önkéntelen izommozdulat. A diákönkormányzat ugyanis, ahol Nagy Dániel, legalábbis a soron következő osztályfőnöki óráig jóformán osztálytársai tudta nélkül képviselte az érdeket, azaz érdeküket, még a szokásoshoz képest is egy merő dögunalom volt. Egy-egy ülés két és fél, három órán át is eltartott. Mindez havonta. Dániel azonban állta a sarat. Egyszer azonban Bözsi néni órai viselkedésével kapcsolatban érkezett építő jellegű, névtelen tanulói észrevétel. Bözsi néni földrajzóráit ugyanis, mint a beérkezett megjegyzésből kiderült, gyakran nem lehet érteni, mivel a tanárnő óra közben fogyasztja el az uzsonnáját. Így vetődött fel a kérdés a minden tanulói észrevételre már csak munkakörénél fogva (és magánemberi minőségében is) nyitott igazgatóhelyettes, Laci bácsi részéről, hogy van-e még másoknál is hasonló tapasztalat. Egy-két bátortalan kéz, remegve ugyan, de felemelkedett, bízva a magától értetődő, mint Laci bácsi sietett is előrebocsátani, anonimitásban és diszkrécióban. Ekkor bólintott Nagy Dániel is, aki ekkorra már jóformán azt sem tudta igazán, hol van és mi történik vele. Álmában, melyet az élőképpel lényegében egyszerre látott, csak úgy félig, lopva elszenderülve, épp dicséretben részesült otthon egy fizikaversenyen elért nyolcadik helyért. Bólintott, hogy köszöni az elismerést. Laci bácsi ezután nem is kérdezett többet, csak gondosan – és mint sietett mindenkit megnyugtatni – kizárólag saját célra, az adminisztráció végett feljegyezte a jelentkező (és bólintó) tanulók nevét és osztályát, majd pár nap múlva leült beszélgetni néhány osztályfőnökkel. Természetesen csak barátilag, néhány felmerült apróság kapcsán, mosolygott.
-
- Nálunk csak 2.070Ft
