Szerettünk volna egy csillogó nacis, szilikoncsöcsű bálványt hazakísérni, előrántani a slusszkulcsot, felrúgni a halált és kaszát. (Kémeri Attila írása)
A nő másodlagos frissességű barack, hajnalban érkezik, mintha inkognitóban, mint aki alvilági üzleti kapcsolatait intézi. Nem is, mert majd éjfél után jön, de már addigra is felgaratoltunk rendesen, kakaskukorékoláskor készült távozni. Jön, sikál, kaszál, és lelécel. A diszkó közönsége izgatott, főleg az a jó néhány idősebb manus, akik csak ezért jöttek, látni ezt a husikát, megélni, hogy őket is husikámnak nevezi majd a bérkedves. Véres szemek, fekete, szőke hajak, hajlakk is bőven, lila lett a tér. A szekuritis beengedők résnyire szűkült szemmel statisztálnak az eseményhez, olyan is akad, aki levágatta a bajszát és még egy szerény mosolyt is megenged magának. Három kiló bárányhús, úgy megcsaplak, elájúsz! Hozott anyag, biciklizik a pina.
Tekintettel a nagybetűs Adventre, a Népi Rabléttel, meg a bevásárlási lázzal nagyon aktuálisra sikeredett a művésznő látogatása, idejött nekünk egy européer luvnya, szikrázó csillámpalából épített juhaklot a kies-poros alföldi éjszakába. Úgy kellett nekünk, mint 25 éve a Gorenje, meg az alattunk lakó csajnak az emeletes cipő. Szóval, soha jobbkor ez a hungaro-kimondós, neo-fasza ünnepkommandós támodás. Mert bármilyen hülyén hangzik, ünnep volt ez, ünnep a javából, hétköznap-mentes ez a pár óra ebben a vigasztalanul kies vidéki térben. Ez a Szeged egy erősen népies hely, bármennyire szeretnénk az ellenkezőjét tudni. Még szerencse, hogy az, mert ha nem az lenne, már rég elhúztunk volna innen Pestre, vagy még messzebb, mondjuk Londonba mosogatni, vagy pornófilmben statisztálni, esetleg napozóágyat cipelni az Adriára, vagy londinernek Nagyváradra. Mer állítólag már a szőröstalpúak is leköröztek bennünket és ez még a holland focihalálnál is szarabb érzés.
Láttuk a jelenséget, magát a hungaro-husit, milyen lett szőkesége, hát ilyen. Láttuk magunkat, és ezt soha többé nem kéne látni, mert fura a magyar, és mégmagyarabb, ha vidéki, furán ünnepel. Adunk a nőknek, adunk a pasiknak is, elölről, aztán hátulról, kinek hogy dukál. Néha csak úgy állva, néha lenn a koszos padlón, utcán, kanapén, s akinek jut a színpadon egy kis hely, az egy időre elégedett lehet magával. Nem számít, hogy ki kapja, hanem mi, akik adjuk. Mindegy, hogy pasit vagy nőt osztunk ki, toszunk meg, vagy fejbe, a lényeg, hogy mi vagyunk a vad kanok, miénk a gerjedelem, hogy legyen mindenből, és abból is elég. Ki.
Szóval az a jó, ha kapnak a nők, tudják, hol a helyük, és nem pofáznak bele a férfiak dolgába, csak közben csináljanak úgy mintha ők adnának, kapjunk mán mi is. Kapjunk egy kis neon-genyó hülyezenét, fasza ünnepmagyarázatot, szólítsanak meg, hogy hé, hát akkor most micsináltok, ünnepelünk, vagy csak toszogassuk itt egymás fehér valagát. Kommunikálni meg sem próbálunk, csajozni sem akaródzik, behörpölünk valami hülye koktélt, lehet, hogy később elmegyünk a budiba hányni, közben a slusszkulcs a piszoárba esik, izzad a homlokunk és elhatározzuk, hogy még nem adjuk fel.
Ha ezt nekünk szánták, akkor köszönjük, igen, megtalálták, ez volt a mi frekvenciánk. Szerettünk volna egy csillogó nacis, szilikoncsöcsű bálványt hazakísérni, előrántani a slusszkulcsot, felrúgni a halált és kaszát. Táncolni a menyasszonnyal, mélyen zsebbe nyúlni, holnap majd a máséba fogunk, hogy holnapután éjjel megint a sajátunkat fosztogathassuk. Időben érkezni.
Ide, a ködfehér éjszakába. Mer nekünk már csak a köd jut (bezzeg régen, falun, azok a hóval szórt karácsonyok), szóval ez a geci, nyúlós köd, az is büdös a sok rohadéktól, akik ilyenkor mégjobban füstölnek a tetves kocsijaikkal, amikor beroggyannak ide vidékről ötszáznegyvenér forraltbort venni az asszonynak, vastag nyakukba ültetve a hülye vinnyogó gyerkeiket.
Hajnali kettőkor, sötétben. Az üres univerzum háttérsugárzásától hideg tükrök uralta terembe, ahová nem kellenek még görbe tükrök sem, mert ezek nem hazudnak, és nem hazudunk mi sem, és még Balázs Fecó sem hazudik, sem a Csárli, de még az újévi Mága se hazudik, amikor azt mondják majd, de cuki városotok van. Ti is cukik vagytok nekünk, drága husikáink.
Bizony husikák, cuki ez a város, eddig is tudtuk. Az ünnep, az kérem, cukiságokkal jár, nem élhetek kamatadó nélkül, hulljon reánk minden jégvirág, éljen soká a Megváltó által kijárt ó- meg újszövetség. De ha mégegyszer azt hallom, rezsiháború, kitépem a nyakadból az aranylánc utánzatot, bevágom a csatornanyílásba, és meg ne lássam Szilveszter éjfélkor, amint a hányás szagú, felfújt pofádon repedeznek a borvirágok egy 690 forintos trombita mögött!
