Archív

Te vagy te

A homlokomat az arcodhoz érintem, nem hajtom le a fejemet. Olyan közel megyek, hogy ne láthass. Benned bújok el. Előled. (Borszéki Boglárka írása)

Te vagy te

Az Ikeában. Akkor még nem is sejtettük.

Ahová azért mennek, hogy otthonokat rendezzenek be. Új otthonokat. Lecserélni a régieket. Vagy enni, vagy csak pisilni.

Ott találkoztunk. Rád néztem, de csak egy kék autót láttam. Amiben ültél, azonosíthatatlanul. Titkos személyi igazolvánnyal, amit nem a zsebedben, hanem a mellkasod közepén hordasz. Azt ismerem, nem a kocsidat.

Én álltam a pakolóban, hogy láthass. Mégis megriadtam, amikor hozzám léptél. Ilyen ijesztő, amikor megtörténik velem valami, amire vártam, gondoltam. Átlendülök, nem erőből. Elfogadásból.

Kívülről nézve nem történik semmi feltűnő. Két ember elindul a bejárat felé. Mások is jönnek–mennek, függönyökkel, párnákkal, cserepes virággal. Nyitják a csomagtartókat, elpakolnak, megpróbálnak úgy beszállni az autójukba, hogy ne üssék a mellettük állóhoz az ajtót. Van, akinek sikerül. Rájuk figyelek és a sietségre. Rád nem. Az kockázatosnak tűnik. Fennáll a lehetősége, hogy észrevedd, mennyire örülök annak, hogy te vagy te.

Ahogy egymás mellett haladunk, a falból kiálló cső lehetőséget formál a feltartóztatásra. Álljatok meg, mondja, azon a nem emberi hangon, ami fájdalommal jár. Belédütközik. A szemed fölé. Engem félt, tudja, hogy neked nem lesz bajod belőle. Vérzik, kérdezed, nem, válaszolom, de mégis, szólsz. Igen, látom, és előveszek egy összegyűrt, félighasznált papírzsepkendőt. Benyálazom az ujjamat, rákenem a zsebkendő sarkára, hogy finoman rányomjam a szemöldöködre. Akkor nézek a szemedbe.

Először látlak.

Az ujjamat a sebre nyomva addig kell így állnunk, amíg el nem áll a vérzés. Tudod, hogy mennyi a véralvadási időd, kérdezem, nem , feleled, vagyis ez az időpont bizonytalan. Elkezdek kutatni az emlékeim között, hogy a laborvizsgálati lapokon szoktak-e erre vonatkozó adatot írni, bízom benne, hogy rátalálok, de nem. Aztán a biológiakönyveket lapozgatom, de abban sincs benne, bár csak az általános iskolait nézem át. Talán a gimnáziumiban írták, gondolom, miközben szólsz hozzám.

Megint rád figyelek. Sok ez a nézés. A homlokomat az arcodhoz érintem, nem hajtom le a fejemet. Olyan közel megyek, hogy ne láthass. Benned bújok el. Előled.

Érzem, ahogy szagolgatsz közben. A levegővétel lassúbb. Ahogy csinálod, az olyan szapora, mint a szívverés. A tiéd. Hallom.

Mintagyűjtés.

Nincs mód rejtőzködni.

Az ujjamon észreveszek egy vérfoltot. A lélek otthona bennünk. A vér. Lenyalom. Utoljára a lányomét: megpihenni jön ez a gondolat. Molekulákból vegyület lettünk.

Javaslatot tervezek az Ikea számára, egy köszönőlevéllel. Álljon szándékában a cégnek apró tereket létrehozni az elegyedésre. Nyál a vérrel, vér a nyállal, víz a vízzel, olaj az olajjal. Az igény egy olyan diszperziós közeg, ahol a heterogén fázisok egyenletesen oszlanak el egymásban. Kedves Ikea.

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top