„…a röhögés, az olyan komolytalan kritika, ami megkönnyíti ugyan a karriert, viszont semmivé higítja a létezést” (Vadnai Bébi, 256. o.) – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]
Olyan ez a kötet, mint egy ogre. Réteges, igen, több idő- és lelki síkon mozgó. De nem csak emiatt, hanem mert egyszerre randa, nyomasztó, szürkeárnyalatos és mégis kedves, szerethető, szivárványosan család- és korregényes is. Bereményi Géza új kötetéről pöntyögök itt, abszolút vegyes, bár javarészt pozitív érzelmekkel.
Vadnai Bébi olyan nő, akit csak gyűlölni lehet, mégis – a történetben – szinte mindenki szereti, sőt, rajong érte. Ez eleinte csak bosszantó, végül már dühítő is. Dobrovics Péter, a 20-as éveiben járó írópalánta, akit a 70-es évek elején ismerünk meg, ő viszont olyan…
Olyan semmilyen. Igazi megfigyelő. Ha úgy is tűnik, hogy épp beleavatkozik élete szereplőinek sorsába, valójában sosem teszi. Mikor nagyon akarja, akkor sem, mert végül valahogy mindig semleges marad. Egyszerűen nincs, nem tud hatással lenni a környezetére – „csak” megírja azt.
Na jó, ez így túl „lila”, igaz? Akkor nyúljunk hozzá másként, elvégre kedvet szeretnék csinálni a regényhez!
A Vadnai Bébit én bizony szerettem. Nem a nőt – a regényt! Szerettem olvasni első sorától az utolsó fejezet elejéig. Aztán már nem, mert szerintem „túl elszállt”, miként azt egykoron Cseh Tamás megénekelte. Igen, a vége hirtelen átcsap posztmodernbe, neoavantgardba, vagy mibe – őrültté válik, mint az egész történet, csak másként.
Nem, így sem jó, érzem én! Akkor hát…
A Vadnai Bébi annak (is) jó regény, aki szívesen beszippantaná a 70-es évek Budapestjének „szűrt levegőjét”. Látjuk, érezzük, tapintjuk, milyen lehetett akkor az olyanoknak, akik gondolkodni tudtak és akartak volna, ha szabad. Dobrovics kezdő író, aki így vall saját helyéről a létben (szabadon idézve): „Publikálni? Ezeknek? Soha! Ha visszadobják egy novelládat, ha betiltanak, az a dicsőség!” Aztán persze publikál. Megalkuszik? Vagy csupán hagyja magát meggyőzni a Nagy Kiadó fáradt és keserű szerkesztője által, aki ekként súg a fiatal alkotók fülébe: „ti csak írjatok, publikáljatok, mert ezzel talán rendbehozhatjátok azt, amit mi elrontottunk”?
Persze Dobrovics és Bereményi is tudja, hogy írással rendbehozni semmit nem lehet. Így aztán a Vadnai Bébi, mint regény sem tesz mást, csak lejegyez. Ám ahogy azt teszi, az jó, az nagyon… Bereményi!
Mint a Turné vagy az Eldorádó – két film, két emlékezés (plusz a dalok, de ez most más terep). A Vadnai Bébi nekem a harmadik olyan Bereményi, amit szeretek (mondtam már: majdnem végig, de ez egyéni szoc. probléma). Először azt szerettem meg benne, hogy látom általa a 70-es éveket. Nem volt jó látni, de valahogy mégis, mert mindvégig érzi az ember (az olvasó), hogy már vége, túl vagyunk rajta, és ez jó. Aztán meg azt szerettem benne, hogy amint Dobrovics rátalál Vadnai Bébi történetére, s kezdi azt felfejteni, kibogozni, sőt, lenyomozni és dokumentálni, úgy kerülünk vissza a háború előtti-alatti Budapestre.
És micsoda zamatja lesz itt, kérem, hirtelen a szövegnek! Oldalakat, fejezeteket lapoztam vissza, olvastam újra csak azért, hogy még és még kaphassak belőle. A gyűlölve szeretés, a „héjanász az avaron”, amit megismerünk, csupán hab, sőt, meggyszem ezen az elbeszélés-tortán. Izgalmak vannak benne töltelékül, és fordulatok, olyan – aligha valós – érzelmi viharokkal felcicomázva, melyekről bizton gondolható, hogy ember így nem viselkedik, de aztán valahogy mégis csak lecsúszik az az olykor negédes falat.
S aztán megint visszaváltunk Dobrovicshoz a 70-es évekbe, ahol tovább bonyolódik írónk körül egy homályos körvonalakkal bíró család, s benne az anya, apák (nem félreütés!) és fia érezhetően őrületbe rohanó története.
Végig az volt az érzésem, hogy ez egy „bennragadt” regény. Úgy bennragadt, hogy Bereményi már rég, tán a 70-es évektől fogva őrizgette, tologatta, utálva félrelökte, majd ismét elővette, hogy megírja, de mostanáig mégse, mert… Miért? Végig erre a kérdésre kerestem, vártam a választ. Titkot sejtettem, mi több, sejtek még most is. Önéletrajzit, persze. Mert ez a Vadnai Bébi, ez olyan nő, hogy ennek élnie kellett, a története pedig olyan, hogy annak – bármilyen eszelős is – meg kellett történnie.
Végezetül…
Bereményi írja a 265. oldalon: „…az maga lenne az írói kudarc, ha valamelyik olvasója e szavakkal illetné azt, amit ő leírt: „Nem ezt reméltem, csak tudtam.”
Én ilyet a Vadnai Bébiről le nem körmölnék soha, mert nem volna igaz. Én inkább így mondom: ezt reméltem az új Bereményi-regénytől, pontosan efféle keserű-jót, csak épp a végét, na azt nem tudtam szeretni igazán, bár értem én, hogy így kellett zárni, másként sajna nem is lehetett, mivelhogy pont itt tartunk ma, 2013 telén.
