Benne vagyok egy nagy nemzetközi kutatócsoportban, amiben agykutatók, pszichológusok és komputermérnökök is vannak, filmkutatókkal együtt.
A kör bezárul címmel jelent meg Kovács András Bálint filmesztéta és egyetemi tanár Tarr Béla filmművészetéről szóló monográfiája. A könyv megjelenése kapcsán Tarr Béláról, kvantitatív filmkutatási módszerekről, a kognitív filmtudományról valamint a magyar film jelenéről és jövőjéről beszélgettünk a szerzővel.
– Tarr Béla A torinói ló elkészülése óta lezártnak tekinti életművét, így A kör bezárul egy teljes életműről szól. Amikor a rendező bejelentette, hogy ez lesz az utolsó filmje, hogyan reagált erre a döntésre Tarr elemzőjeként, és hogyan a rendező közeli barátjaként?
– A könyvet akkor kezdtem el írni, sőt, akkor lett készen, amikor ez a bejelentés még nem történt meg. Tehát nem azzal indultam el, hogy ez egy lezárt életmű, hanem azzal, hogy most valameddig tart. Húztam-halasztottam is emiatt a dolgot, hiszen érvényeset mondani akkor lehet, amikor valaminek vége van. Aztán végül is azért fogtam bele, mert már annyi mindent írtam, össze kellett gyűjteni. A könyv már majdnem teljesen készen volt, amikor jött ez az információ. Magánemberként úgy éltem meg, hogy: marhaság, ez nyilván nem így lesz. De tudtam, hogy mit beszél. Azt gondoltam, hogy ez egy igen bölcs mondás volt, és hogy pont ugyanazt érzi, amit én is gondolok: hogy elért valaminek a végére. Majd aztán jön valami más. A szívem mélyén még most is azt gondolom, hogy majd jön valami más, máig sem hiszem el, hogy ez így fog maradni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy Tarr Béla-film (abban az értelemben, ahogy most Tarr Bélát ismerjük, amilyen film a Kárhozat óta van) nem lesz több. Azt elhiszem, hogy ő ezt nem akarja tovább csinálni. A londoni férfi után éreztem rajta, hogy foglalkoztatja az, hogy elindult-e valami új felé, vagy nem. Ez volt a fő kérdése. Szerintem volt abban a filmben valami más, de nem sok, tehát nem lépett ki az addigi mederből – és ő pont ugyanezt a következtetést vonta le. Az esztéta szempont tehát az, hogy megértem, és igazán nagyra becsülöm ezt a döntést, mert nagyon kevesen mondanak olyat, hogy nem csinálok több filmet, mindent elmondtam, amit el tudtam mondani, és kész. Össze-vissza fecsegni nem akar, és megélhetési filmművész sem akar lenni (amivel egyébként semmi bajom nincs). Neki ez mindig egy misszió volt. Igazi hivatás, amivel akart valamit. És ha nem tud elég radikális meg új lenni, akkor nem csinálja. Emberileg azt gondolom, hogy nincs vége. Béla ötvenkilenc éves, tehát még nagyon sok áll előtte.
– Az eddigi írásaihoz képest a monográfiában milyen új elemzési módszerekkel dolgozott, és milyen új következtetésekre jutott?
– Módszertanilag a kvantitatív elemzés van benne (bár kis mértékben), amit korábban nem csináltam. Tarr filmjeivel kapcsolatban van néhány statisztikai elemzés. Mivel itt egy egész életmű tendenciáit akartam mérni, több olyan szempont felmerült, amit az ember nem lát szabad szemmel. Időbeli folyamatokat nagyon nagy vonalakban lehet látni, finom változásokat azonban nem, főleg a film esetében. És ki is derült egy csomó olyan dolog, amit egyébként nem láttam volna meg. Ilyen volt a snitthosszak folyamatos növekedése az életmű során, a kameramozgás mennyiségének változása, a plánozás változása (főleg a közelik arányának változása). Rengeteg érdekes mérést lehetne még csinálni. Csak ez is menet közben, írás közben jutott eszembe. Hogy van egy csomó olyan állítás, amit én tennék, de nem tudom, hogy igaz-e. Ez a filmtudománynak az egyik nagy problémája: nagyon nehéz biztos állításokat tenni. Amikor valamiről gondoltam, hogy ez így van, akkor mindig az volt a fejemben, hogy: tényleg így van? Nekem mindenki el fogja hinni. Ha leírom, elhiszik. Csak éppen lehet, hogy pont nem úgy van. És akkor azt akartam, hogy olyan dolgokat írjak le, amik pont úgy vannak, és ne csak elhiggyék az emberek, hanem lássák is. Nekem is meglepőek azok a statisztikák, amiket leírtam. A folyamatos snitthossz-növekedés például meglepő volt. A kameramozgás változása, ami ezzel párhuzamos, de nincs összefüggésben ezzel, szintén meglepő volt. Először azt hittem, hogy az egyik függ a másiktól, de kiderült, hogy ez nem így van. Ha csináltam volna még több, hasonló elemzést, akkor még rengeteg érdekes kérdés felvetődött volna.
A könyv kedvezményesen megrendelhető a fotóra kattintva.
– A kvantitatív kutatási módszert alkalmazta más rendezők életművére is? Milyen meglepő eredményekkel találkozott?
– Igen, az ELTE-n csinálunk egy kutatószemináriumot, ott érdekes mérések vannak. Az utóbbi évben csak a pláneloszlásokat néztük. Két rendezővel, Antonionival és Bergmannal végeztünk, és van valamennyi Godard-ról is. Nagyon érdekes eredmények vannak. Ez egy érdekes vizsgálati módszer, sok mindenre használható, és nagyon munkaigényes. Olyan dolgokat lehet látni vele, amik szabad szemmel nem láthatóak. Időbeli trendek esetében semmiképpen nem, de egy film esetében sem. A pláneloszlás egyszerűen nem látható.
– Ennek és más kutatásainak az eredményeiből Európa-szerte tart előadásokat, jelentős külföldi filmes összeállításokhoz ír cikkeket. A Szilágyi Ákossal közösen írt Tarkovszkij-könyvük először franciául jelent meg, a Tarr-monográfia egy angol kiadó megrendelésére készült. Mindezek alapján mondhatjuk-e azt, hogy az írásaira nagyobb igény van más országokban, több felkérést kap külföldről, mint itthonról?
– Lehet azon szomorkodni, hogy az ember egy idő után átáll a külföldi publikációkra. Nem Magyarországon publikálok, cikkeket már nagyon régóta nem jelentettem meg itt. A szakmai közönség és a szakmai érdeklődés annyival nagyobb külföldön, annyival több a visszajelzés, hogy gyakorlatilag nem éri meg magyarul bármit is megjelentetni. A tudományos publikációknak a nyelve az angol, és a folyóiratoknak a kilencven százaléka angol nyelvű (persze van mindenütt nemzeti nyelvű folyóirat is). Ha az ember azt akarja, hogy benne legyen a nemzetközi vérkeringésben, akkor nem szabad magyarul publikálni. Én írhatok magyarul nagyon érdekes cikkeket, de az csak arra való, hogy a tanítványaim elolvassák. Annak semmilyen hatása nincsen. Senki nem beszél róluk, senki nem olvassa őket, senki nem szól hozzájuk, külföldön viszont igen. Nem is kell ezen szomorkodni. Kialakult a nemzetközi tudomány, és ezen az alapon tudok kollégákat találni. Ez nem egy akkora szakma, hogy az ember megelégedhessen a magyar közegével (de egyébként semmilyen szakma nem olyan). Magyarul általában a népszerűsítő munkákat publikálja az ember. Komoly tudományos eredmények magyarul nem publikálhatóak.
– Több szállal kapcsolódik az itthoni filmes élethez is. Budapesten tanít, az ELTE BTK filmtudomány tanszékének vezetője. Van valamilyen módszer vagy irányelv, amelyet különösen fontosnak tart a filmpedagógiában?
– Sosem gondolkodtam azon, hogy bármilyen módszerem volna. A tanítást mindig nagyon fontosnak tartottam, abból a tisztán önző szempontból, hogy amikor tanítok, akkor gondolom végig, hogy mit gondolok. És amikor már el tudom mondani, akkor tudom, hogy értem. Igazán akkor lehet látni, hogy valami tényleg úgy van, ahogy az ember gondolja, ha elő lehet adni, és más is megérti. De szerintem ezt mindenki így csinálja. Hogy módszerem volna-e, azt nem tudom. Abban van valami tudatosság, hogy (az írásaimban és az előadásaimban is) mindent nagyon egyszerűen próbálok elmondani és elmagyarázni. Nagyon tudatosan és készakarva használok nagyon profán nyelvet, és nem próbálok ködösíteni, sőt. A bonyolultabb dolgokat is megpróbálom leegyszerűsíteni. Ezért már sok bírálat ért, a modernizmus könyvemnek az egyik angol recenzense azt írta (nagyon rosszmájúan), hogy én azt gondolom, hogy minden olyan nagyon egyszerű. Hogy olyan nagyon világosan nevezek meg dolgokat, mintha nagyon egyszerűek lennének. Pedig én azt gondolom, hogy minden nagyon bonyolult, de ha az embernek az a célja, hogy valaki megértse, amit gondol, akkor egyszerűen kell beszélni. Ha az a célom, hogy leírjam a dolgoknak az összetettségét, hogy így is lehet nézni, úgy is lehet nézni, és semmilyen kategória nem alkalmas, mert mindennek megvan a másik oldala is, és minden dolog a saját ellentéte is, akkor olyan nyelvet használok. De nekem ez sosem célom, mert ez egy ponton túl azt jelenti, hogy a szöveget senki nem érti meg. Létezik ilyen szakirodalom, nagyon közkedvelt és híres emberektől. Olyan pontosan írják le a valóság sokszínűségét, a gondolatoknak a bonyolultságát és ellentétességét, hogy senki nem érti meg. Részben van egy olyan nyelvi képességük, hogy ezt meg tudják csinálni, részben néhány nagyon okos ember élvezi ezt a fajta bonyolultságot, mert ez agytorna. Az én célom nem az, hogy a szavaim pontosan lefedjék a valóság megfoghatatlanságát, hanem az, hogy valamilyen célból összerendezzem a valóságot. Tudom, hogy a dolgok bonyolultak, de ha egy szót használok, bármilyen szót használok, az egy leegyszerűsítés. Mégis használjuk a szavakat, megegyezünk abban, hogy leegyszerűsítjük a világot. Ez például nem egy komputer, ez egy hihetetlenül bonyolult dolog, aminek érzelmi összetevői is vannak, emlékek fűződnek hozzá, az egész világ benne van. Hülyeség azt mondani, hogy ez egy komputer, de ha nem mondanánk, nem tudnánk beszélgetni. Tehát az a célom, hogy a tőlem telhető legegyszerűbben beszéljek a lehető legbonyolultabb dolgokról. Az oktatásban nagyon sokan másképp csinálják: az én időmben, amikor egyetemre jártam, a homályosság volt a cél. Volt egy olyan impresszióm, hogy ha nem értik, amit mondok, akkor biztosan igazam van. Ezen át kell esni. Az persze nem cél, hogy primitív legyen az ember. Kell ahhoz valamiféle bátorság, hogy az ember valamire azt mondja, hogy én ezt most megnevezem, bár tudom, hogy nehéz megnevezni, mert sok átmenet van. És utána tartom magam ehhez a megnevezéshez, mert pontosan tudom, hogy miről beszélek. És ha tudom, hogy miről beszélek, akkor nem csak közhelyeket mondok, mert az egyszerűség az nem a közhelyeknek az egyszerűsége, hanem az, hogy az ember valamilyen szempontból lát valamilyen lényegi dolgot, és azt nevezi meg, és ehhez tudja tartani magát.
– Kognitív filmelmélettel is foglalkozik: azokat a gondolkodási folyamatokat vizsgálja, amelyek filmnézés közben a néző fejében zajlanak le. Hol tart most ez a (viszonylag fiatal) tudományág, milyen eredményekkel szolgáltak az eddig elvégzett elemzések?
– Ahogy én látom, túl van a teoretikus szakaszon. A kilencvenes években, és még a kétezres évek elején is, ez egy nagyon filozófiai és nagyon teoretikus irányzat volt. A nyolcvanas évek közepén kezdett el kialakulni, és aztán… Nem mondom, hogy meghódította a világot, mert nem is fogja meghódítani. Annyit kell hozzá olvasni, és olyan bonyolult dolgokat kell hozzá tudni, hogy nem fogja meghódítani a bölcsészeket. De azért nagyon sok területen nagyon erős fejlődésnek indult. Az irodalomtudományban sokkal erősebb, mint a filmtudományban. Mivel a kognitív tudomány az elmúlt húsz évben nagyon átalakult, és részben az evolúciós elmélet, részben az idegtudomány mélyen belehatolt, sok minden már nem állítható. Nem azért, mert nem igaz, hanem mert nem empirikus. Vizsgálatok kellenek ahhoz, hogy bármit mondjunk, ami szerintem ezt meg fogja akasztani valamilyen mértékig. Egy kognitív társaság legutóbbi konferenciáján azt láttam, hogy elképesztő mértékben áramlanak be a pszichológusok. Részben fiatal pszichológus diákok vagy kezdő kutatók, részben már jelentős eredményekkel bíró pszichológusok, akik teljesen átveszik az irányítást a terület fölött. Pszichológiai kutatássá válik az egész. Leveti az elméleti hátteret (ami nagyjából meg lett alapozva a kilencvenes években), és nincs mit elméletileg erről tovább beszélni, empirikus kutatás nélkül. Egy nagy kérdőjel az egész: mi fog most történni, hogy bejöttek a grafikonos és műszeres emberek? Az én ilyen irányú kutatásaim mind experimentális kutatások. Attól függnek, hogy van-e pénz kísérleteket végezni. És a kollégáim is, akik ezzel foglalkoznak, mind-mind kísérleti dolgokat csinálnak. A filozófiai iránya nagyon háttérbe szorult. A kognitív filmtudomány is átvette a kognitív pszichológia irányait, nagyon elmozdult az utóbbi öt-hat évben az érzelemkutatás felé. Most ez a sláger: az érzelem. Mindenki az érzelemkutatásban van benne, és ebben a film központi szerepet játszik. Hiszen mi más, mint érzelem? Érzelemgép. Érzelem-generáló gép. Az az érdekes, hogy a filmre éppen emiatt talált rá több másik szakma. Benne vagyok egy nagy nemzetközi kutatócsoportban, amiben agykutatók, pszichológusok és komputermérnökök is vannak, filmkutatókkal együtt. Mindenki pont ugyanazt akarja megtudni, más-más szempontból: hogy az audiovizuális ingerek hogyan generálnak érzelmeket. Engem a film része érdekel, a mérnököket pedig a mesterséges intelligencia szempontjából érdekli, hogy az ember hogyan ismeri fel a dolgokat, és hogyan tudják a számítógépeket erre megtanítani. Így a film egyszer csak központi motívum lett. Szerintem ez most egy nagyon jó állapot. Ez a jó a tudományban, hogy egymásra épül.
– A tanszékvezetői poszt mellett még egy fontos pozíciója van: 2011 óta a Filmalap döntőbizottságának tagja. Milyen feladatai vannak filmesztétaként, hogyan vesz részt a döntéshozatalban?
– Ez nem annyira filmesztétikai munka. Én ezt mindig csináltam, egész életemben. A nyolcvanas évektől kezdve folyamatosan különböző stúdióknak voltam tanácsadója, aztán Tarr Bélával dolgoztunk együtt, nála is funkcionáltam művészeti konzultánsként. Nekem mindig tetszett ez a munka. Állandóan különböző stúdióknak olvastam forgatókönyveket, véleményeztem őket. De ez nem elméleti munka. Az, hogy példákat is fel tudok hozni, hogy ez a film pont olyan, mint az a film, másodlagos dolog. A lényeg az, hogy az ember meg tudja ítélni, hogy miből lehet valami jó, miből nem, és nagyjából merre kéne mennie, merre kéne fejleszteni. Ezt nagyon szeretem csinálni, és sokan jönnek is hozzám, korábban is jöttek rendezők, megmutatták a forgatókönyveiket, beszélgettünk, tanácsokat adtam. Nem űztem ezt soha iparszerűen, nemhogy pénzért. Most csinálom először pénzért. Ez annyiban más, hogy ennek itt tétje van. Amikor rendezők felkerestek egy forgatókönyvvel vagy rough cuttal, és én elmondtam a véleményemet, akkor azt vagy elfogadták, vagy nem. Most vagy kap pénzt a rendező ennek eredményeképpen, vagy nem. Van egy döntés a végén, ami százmilliókat jelenthet.
– Milyen filmeket láthatunk majd a mozikban az elkövetkező években? Kialakulóban van valamilyen tendencia?
– Nagyrészt ugyanazok az alkotók vannak, mint régen, de vannak újak is, a fiatalok. Az egy nagyon határozott tendencia: nem most indult el, csak most erősödik. A kétezres évek közepétől, végétől megjelent egy olyan generáció, az igazán fiatalok – nem Mundruczóról beszélek, vagy Fliegaufról, akik már öregek hozzájuk képest – akiket érdekel az, hogy megnézik-e a filmjüket, vagy sem. Ide tartoznak például azok, akik most elsőfilmesek (huszonéves, harmincéves gyerekek, akik most csinálják életük első filmjét). Nagyon kevés olyan igazán fiatal pályakezdővel találkozom, aki azzal a habitussal csinálna filmet, ami Magyarországon tradíció volt: hogy mindegy, hogy ki nézi meg, magamnak csinálom a filmet, meg a kollégáknak. Ez a habitus megváltozott, és ezt már láttam korábban is. Ez egy jelentős változás, egy generációs különbség. A középgenerációnál is létezik ez a váltás, de nem mindenkinél. És a közönségbarátság nem azt jelenti, hogy ezek ócska, kommersz filmek lesznek. A témákba hozott változást, és a feldolgozásbeli különbséget jelenti. Finom pontokon látszik ez az elmozdulás, miközben olyan műfajokat használnak, amik ugyanazok a művészfilmes vagy szerzői filmes műfajok. Persze én igazából a művészfilmeket szeretem, de csak a legjobbakat, és azokból annyira kevés van. Ha tényleg nagyon zseniális, akkor azt értékeljük. Minden szempont érvényesül.
