A második napon elvették az összes pénzüket. Elvitték a bankkártyákat is. És ők megmondták a PIN-kódokat. (Kiss Nóra Titanilla írása)
Fáradtan néztek körül az üres házban. Még egy függöny sem maradt. A beáramló napfényben porszemek táncoltak. Ők a földön ültek, a székek sem maradhattak. Csak úgy elvittek mindent. Bejöttek, nem köszöntek, nem magyarázkodtak, nem kérdeztek. Amit láttak, elvittek. És mindent láttak. Csak őket nem vitték el, ők nem kellettek. Anya, apa és két gyerek. Kutyájuk nem volt, macskájuk sem.
Bejöttek, hatalmas lábaikkal összetapostak mindent. Behozták a frissen nyírt füvet, és szétszórták. Megbomlott a rend.
Nem egy nap alatt fosztották ki őket. Egy héten keresztül mindennap jöttek.
Nem zárták az ajtót, mert féltek. Nem akarták, hogy betörjék. Úgyis betörték volna. Vagy az ablakokat, ha az ajtón nem tudnak bejönni. Inkább engedték, hogy megtörténjen, mást nem tudtak már tenni.
Első nap csak megnézték maguknak a házat, felmérték, mijük van, mit vihetnek.
A második napon elvették az összes pénzüket. Elvitték a bankkártyákat is. És ők megmondták a PIN-kódokat. Nem kérdezték, csak meredtek rájuk, olyanok voltak, mint az óriások. Parancsoltak.
A harmadik napon elvitték azt a néhány festményt, a könyveket, a dvd-ket és a cd-ket. Dobozokba hajigálták őket, nem számított, hogy szakad a papír, és megrongálódik a lemez. Úgysem kell ez a sok vacak senkinek. – mondta kifelé menet az egyik óriás.
A negyedik napon a bútorokért jöttek. Egész nap ott voltak, húztak, toltak, emeltek, pakoltak. Sokat fordultak, mire az utolsó szálig mindent kivittek. Aznap éjjel már a padlón aludtak, takaró nélkül. Az ágyakkal és a szekrényekkel együtt azokat is elvitték. Ki sem pakolták belőlük a ruhákat, az óriások így is elbírták a nehéz bútorokat.
Ötödik napon az ételt és tisztítószereket vitték él. Egy szelet kenyeret sem hagytak. A vizet elzárták, lekapcsoltatták az áramot és gázt is, megtehették. Négy darab gyertyát és egy doboz gyufát dobtak oda nekik távozás előtt, ha akarják, akár a házat is felgyújthatják.
A hatodik napon a padlón szanaszét heverő személyes tárgyakért jöttek. Bekeretezett családi képekért, melyek leestek az asztalkáról a negyedik napon, vagy fotóalbumért, ami a fiókból csúszott ki.
A hetedik napra már csak annyi dolguk maradt, hogy még egyszer megnézzék maguknak a házat. Ellenőrizték az összes szegletét, de már semmi sem volt, amit magukkal vihettek volna. A csapokat, és a WC-kagylót meghagyták.
Az egyik óriás megállt a nappali közepén. Lába körül a megrabolt család kuporgott. Jobbra-balra fordult, még keresett valamit, mintha elfelejtette volna, miért jött vissza. Aztán lenézett a nőre és a férfira. Nem szólt, csak két mutatóujjával rábökött a két gyűrűsujjra. Egyszerre húzták le a karikagyűrűket, és nyújtották az óriás felé, aki elégedetten zsebre vágta őket, és kirontott a házból. Sietett a többiek után, akik már többször dudáltak neki. Úgy bevágta az ajtót maga mögött, hogy az kiszakadt a keretből, még az ablakok is beleremegtek.
Az óriások kocsija elrobogott, már nem jönnek vissza többet.
Az üres házban csendben ültek. Végül megszólalt a legkisebb gyerek, egy lány:
– Kik voltak ezek az emberek?
– Nem tudom. – mondta az apa. Elmosolyodott. A hangját nem vehették el.
