„Két íjpuska lesz, s tudja meg: ma magáért lövünk mi célba, de ne higgye, kérem azt, hogy bármelyikünk is könnyűvérű céda!”
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
Kadlecz Karcsi fess volt, sőt, szemrevaló legény nagyon,
ám örökségül néki nem jutott lakás, sem jelentős vagyon,
csupán egy roggyant bódé a víg Angol park zsúfolt szegletén,
afféle színes lövöldeház, hol plüssnyúl és papírvirág a nyeremény.
Ő mégsem volt bús soha, hisz munkáját igencsak szerette,
gyereknek, nőnek, férfinak íjpuskát adott, s a pénzt érte bevette,
majd félreállt, s így szólt: „Csak nyugodtan célozzanak,
a pálcikára szúrt őz nálam biztos, hogy el nem szalad!”
Lőtt is Kadlecz bódéjában kölyök, agg és bajszos huszárkapitány,
dagadt sörkereskedő, handlé, bankár, vagy épp piruló cselédleány,
ám egyik sem távozott a pulttól zord szívvel, elégedetlenül,
hisz Karcsi mosolyától – mondták – a lélek valahogy mindig felderül.
Így suhant el számos nyíl, s mindnek fában koppant vashegye,
„Csak az a furcsa – súgták –, hogy e fess fiúnak nincs neje!”
Ám egy szép vasárnapon, mikor az Angol park víg néppel teli,
úgy tűnt, a fess, ám magányos fiú a párját végre megleli.
A céllövöldés pult elé egyszerre két leány penderült,
úgy nézve Karcsira, mint kincsre, mely elveszett, s most megkerült.
„Két íjpuska lesz, s tudja meg: ma magáért lövünk mi célba,
de ne higgye, kérem azt, hogy bármelyikünk is könnyűvérű céda!”
– kacagta az, ki kettejük közül a szebb, vidámabb húgocska volt,
míg komor nővére úgy meredt előre, mint sírjából kikelt holt.
„Távolról már rég meglestük, s biz’ szívből szeretjük magát,
ezért ma reggel úgy döntöttünk, vesszük egymás becsületszavát,
és a nyílvesszőkre bízzuk, sorsunk merre röppenjen tova:
ki most kettőnk közül célt talál, az lesz a maga menyasszonya!”
– cserfelt tovább a húg, s Kadlecz látta: ez cseppet sem tréfadolog,
hisz a gyászruhás nővér máris az íjpuska után matatott,
s hideg szemét a fődíjra vetve, mely egy kitömött denevér volt,
rekedt hangján, mint dohos kriptahuzat, imígyen szólt:
„Húgocskám jól beszél, minden szédült szava szent igaz,
ki lelövi azt a molyrágta dögöt, arra asszonyként köszönt a pirkadat.”
S bár Kadlecz Karcsi kiáltott volna: „Kisasszonyok, ez nem helyes!”,
ám rájött hirtelen, hogy a húg iránt szíve cseppet sem semleges.
„Tán végül jó lesz minden, hisz ügyesnek tűnik e szép leány,
míg randa nővére, ha mozdul, teszi azt tétován, sután.”
– gondolta hiú reménnyel ő, majd nyílvesszőket adott nekik,
pénzt feldobva döntve el, a célt mily sorrendben lőhetik.
Addigra a bódé körül bizony támadt népes csődület,
mert híre ment a versengésnek, sebesebben, mint a fergeteg.
„Még ma elkél a Karcsi – mondták –, amint a denevér lehull,
szép legényéletének egyetlen jó lövéssel örökre bealkonyul.”
Elsőként a gyászruhás, görbe hátú nővér lőhetett,
s miként azt Karcsi titkon remélte, a cél jócskán eltévesztetett.
Hördült a közönség, a húgocska boldogan tapsikolt,
ám a versenynek addig vége nincs, míg a cél le nem hullt,
s ha most ő is téveszt, megint a nővére lesz soron,
így tán átlövöldözi e szép napot a két szerelmes vérrokon.
Emelte hát fegyverét a szép leány, s visszatartva sebes lélegzetét,
egyetlen biztos lövéssel padlóra küldte a molyrágta denevért!
Vad hujjogás meg lárma, s egyéb örömricsaj, mi ott kitört,
s ebben biz’ nem más járt élen, mint maga a vőlegényjelölt,
ki a bódéból kilépve már épp győztes kedveséhez tartott,
mikor a dörgő tapson át füle valami rettentő pendülést hallott.
Így suhant a gyilkos nyíl, melynek csontban koppant vashegye,
a nővér fegyveréből útra kelve, hogy kishúga életét elvegye.
Dermesztő csend hullt ekkor az Angol parkra nyomban,
benn rekedt a „Hurrá!” minden addig rivalgó torokban,
mert ki ott állt, látta: a szép leány biz’ lassan elhanyatlik,
mellén vessző ütötte sebhely tátong, piros vére folyik.
Kadlecz Karcsi letérdelt, s karjára vette kedvesét,
elfordítva a gyilkos nyílról borzadó tekintetét.
S e fagyos csendben a nővér rikácsa csapott fel hirtelen:
„Megmondtam, húgocskám, mi nékem kell, azt elveszem!”
– s pultra csapva immár másodszor is kilőtt fegyverét,
Karcsi felé indult, hogy megszerezze a vőlegényt.
Az őrült nőre végül vagy hatan ugrottak rá,
ám az erőművész is kellett, hogy legyűrje maga alá,
mert úgy tombolt és küzdött, mint kiben ezer démon lakik,
„A zárt osztályra visszük, ott majd ápoltatik”
– szólt az orvos mélán, majd a másik lányra mutatott:
„Érte nem tehetek semmit, hisz kivérzett, halott.”
Így ért véget anno a fess Kadlecz egyetlen jegyessége,
mert nem vágyott ő többé sohasem feleségre.
A céllövöldét eladta és csavargónak állt,
s ha vidámparkot látott, fának dőlt és hányt.
