A filmrendezők között vannak varázslók, és vannak bűvészek. A varázslók varázsolnak, a bűvészek úgy tesznek, mintha varázsolnának. (Ettől a különbségtől az utóbbiak működése nem lesz feltétlenül talmi.) – Harmat György írása.
A varázsló elementáris, a bűvész virtuóz. A varázsló ősi, a bűvész civilizált. A varázsló világít, a bűvész csillog. A varázsló gyermeki ámulatra késztet, a bűvész elismerő csettintésre. A filmvarázslók tán legnagyobbika: „Itália eszenciája”, Rimini szülötte, Fellini. A filmbűvészek mai jelesei közé tartozik például a spanyol Almodóvar és az amerikai Tarantino. A varázsló lételeme a titok, a bűvészé a villódzó homály.
Lássuk, hogyan hatol a mélybe a titok segítségével a varázsló, hogyan juttat el önmagunkhoz. Fellini művészetének egyik legcsodálatosabb képsora a Júlia és a szellemek vége felé található. A főhősnő, a középkorú Giulietta szobájában hirtelen támad egy boltíves pici ajtó, mely mögül fény szűrődik ki. Giulietta (anyja tiltása ellenére) odamegy, hogy – kilincs nem lévén – a réseket feszegesse, de az ajtó nem nyílik. Csak abban a pillanatban, amikor Giulietta anyja szemébe vágja: „Már nem félek tőled!” Az ajtó mögött fehér falú, egyre szűkülő folyosó, fapadlattal. Fémrácson, papírlángok között a gyermek-Giulietta, az egykori iskolai színielőadás kis mártírja. A felnőtt nő nagy kínnal-keservvel szabadítja ki kislánykori önmagát a rácshoz szorító kötelek fogságából: ha nem vált meg más, váltsd meg önmagad! Olyan ez a rejtekajtó, mint Sándor Pál Mándy-filmjében (Szabadíts meg a gonosztól) a belső ruhatár. A Major Tamás alakította Igazgató úr hajtogatja folyton: „Kell lennie itt valahol egy belső ruhatárnak!” A Júlia és a szellemek rejtekajtaja meg a belső ruhatár ugyanarról a tőről fakadnak: a látható világ mögött ott egy varázslatos másik, az rejti a dolgok lényegét. A művészet rést nyit, átjárót teremt abba a világba.
