Politikai Divatok – részletek egy készülő könyvből

„Fajvédő zsidók szólásszabadsága a »közszolgálati« tévében – ellenvélemény nélkül” című cikk, írta Mikó Áron álnéven egy szegény ember a kurucinfón. Jön a nevem, „író, költő, tanár, szóval ő is mindenes. Minősített magyargyűlölő.” Ez volnék, föltettek a véleményes zsidók listájára, remek, csak anyukámnak ne mondjátok meg! (Kukorelly Endre írása)

Fotó: Kepes Judit, 2011

2005-ben és a következő év elején három nyílt levelet írtam az Élet és Irodalomban egy akkoriban lendületben lévő, idegesítően profi, bosszantóan mulatságos retorikával ágáló, vagyonosságát nem takargató pártpolitikusnak, melyben javasoltam, hogy csináljunk magánalapítványt a hajléktalanság fölszámolására. Legalábbis mérséklésére. A hajléktalanokkal kapcsolatban egyszerre működő lebírhatatlan viszolygásom és bűntudatom fölszámolására-mérséklésére. Wir sind Bettlers. Hoc est verum, Luther Márton szerint koldusok vagyunk, ez az igazság Én nem. Egy téli délután, a Körút felé igyekezve, a Podmaniczky utcában láttam egy sor, az éjszakai szálló nyitására váró, meghatározhatatlan korú nőt ücsörögni a motyóján, ezért írtam a levelet. Ne legyen ilyen. Ne kelljen néznem. Az utcát a kommunisták egy sztalinista filozófusról Rudas Lászlónak nevezték át. Az Oktogont Novhét térnek, a Teréz körút Lenin, Rózsa utca Rózsa Ferenc, a Bajnok Bokányi. Anyukám semmiképp se mondta volna ki azt, hogy Népköztársaság út, és nem mondott Király helyett Majakovszkijt. Délután négy körül lehetett, guggoltak hosszú sorban a fal mellett, csupa nő, ahogy elsiettem előttük, reflexből visszatartottam a levegőt. Hogy ne érezzem a szagukat. Érzed a szagukat, ezeknek a nőknek a szagát? A családban soha senki nem mondta, hogy Moszkva tér vagy Marx tér, lévén rendes csontreakciósok, kivéve engem. Túl fiatal voltam széllkálmánozni, meg hát csakazértis! No és akkor azt javasoltam levelemben a túlmozgásos politikusnak, hogy állam, vállalatok és adójóváírás nélkül csináljunk magánalapítványt, és az alapítvány az általa vásárolt vagy bérelt lakásokat adja oda a hajléktalanoknak. Emlékszem, a Nyugati előtt, a Marx téri villamosmegállóban is volt egy hajléktalan. Nagyon büdös volt. Az ember bűzlik, the flesh to smell very rank, and the stink was somewhat between a weasel and a fox, but much more disagreeable, tudod, ha olvastad Swift Gulliverjét a nyihahák földjén. A kis rácsos fémülőkén ült, mindenki elhúzódott a közeléből. Az alapítványból nem lett semmi, a politikus nem is reagált a levelemre, a másodikra sem, amit a feleségének címeztem, és én se csináltam semmit. Mindenfélék történtek, tündöklés, bukás, ment tovább a verkli, képviselő lettem, lelkes, fáradt és kiábrándult, elég lelkes, piszok fáradt és nem teljesen kiábrándult. Elég jól vagyok, futballozok, könyveim jelentek meg, vannak barátaim, tanítok, akad nő, aki visszamosolyog rám. Őrült sok hóvirág bújik ki a kertemben. Azok a kedves, okos fiúk és lányok, akikkel 2010. május 14-én alig leplezett meghatódottsággal sétáltam fölfelé a Parlament lépcsőjén, most nem állnak szóba egymással. Nézem, elnézek, elnézem nekik, ilyen a működés. Nem baj, hogy megint Széll Kálmán van és Király, és hálisten’ Oktogon. Egy ember a rongyaiba burkolva hever a földön az Aradi utcában. Ez a norma. Ne viseld el. Emberi nyomorúság és szabadsághiány – ehhez képest minden rizsa. A küzdelem normális. Jó vagy rossz, normális. Ha nincs, olyan nincs. Érdekek, értékek artikulálódnak, piacuk van, verseny, príma, én azért járok focizni, hogy győzzek. Philonikia, nem fitnesz. Nem játszadozom, meg hogy a részvétel volna a fontos, ez is rizsa. Viszont nem szeretnék megsemmisítő győzelmet és kooperáció nélküli kompetíciót. Nem lehet más, ezt így ezerszer hallottam, a kezdetektől szinte egyebet sem hallottam azoktól, akiknek azonnal, vacillálás nélkül kellett volna a lehet más, sőt legyen más mellé állniuk. Most na látodoznak, hát, csak nyugodtan, ezek azonban rosszfajta emberek[1]. Nem látom, na! Lehetsz együttműködő, sőt kedves, legyél kedvesebb, nem kötelező kifordulnod magadból. A politika Kemény Zsigmond szerint „beteges nő”, mert „mindig időelőttieket szül, hogy a keresztvíz alól koporsóba tétessék”. Aztán hozzáteszi, „ez azonban – hála az égnek! – nincs úgy”. Hogy hogy’ van, azt nem tudom. Semmi nem időelőtti, ami van, annak ideje van. Sokkal jobb lenne, sokkal jobban mehetne. Sokkal jobb lesz, sokkal jobban fog menni. Boldog Magyarország, ha többé nem engedi, hogy bántsák.

Vajna Andrew Halász János szerint nagy művész, mert nem csak a Rambo fűződik a nevéhez, hanem az Evita is, amely filmművészeti jelentőségű alkotás. Karácsony ezt a választ most nem tudja elfogadni, és így tovább. 2012. május 16., nézed őket itt, ezt a majd’ 400 embert, „a tulajdonképpeni Ház mégiscsak azok a különféle alakú fejek, amelyek könyökökkel alátámasztva nagy rendezetlenségben tarkállanak a padsorokban, lankadtan vigyorogva, ásítva vagy morogva” (Mikszáth).

12/03/11 Simán nyeri Ficó Róbert (Smer, baloldal) a választást, 58%-nál magasabb részvétel mellett. Slota János magyarfaló Szlovák Nemzeti pártja kizúg. Az MKP is kizúg 4,33-mal, agyonnyomta a fideszgépezet. A Most-Híd 6,87-tel bejut, a kiadóm (Kalligram) – és Bugár Béla tanácsadója – Szigeti László hivatalos hangon fölhív, hogy hozzak össze egy beszélgetést a két párt között. Jó. Aztán nem lett semmi. Tót atyafiak. 18-án Wulff lemondása után a CDU/CSU, az FDP, az SPD és a Szövetség ’90/Zöldek megállapodása eredményeképp Joachim Gauck lett az NSZK tizenegyedik elnöke. 2000-ig a Stasi, a Nemzetbiztonsági Minisztérium megszüntetését ellenőrző különbizottság (Sonderausschuss zur Kontrolle der Auflösung des Ministeriums für Staatssicherheit Amt für Nationale Sicherheit) elnöke.

Kegy. Hanyatlástörténet Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo, az első az aranykorszak volt, melynek emberei bíró nélkül éltek: már Ovid’ (i.e. 43 – i.sz. 18) Metamorphosese szerint is hajdan volt az Aranykor. Azóta felhőbe hanyatlik minden. Rom. Romlás. A panaszkultúra hovatovább a hogy vagy kérdést is tilalom alá helyezi – hogy is lehetnék: rosszul –, esély sincs a kösz, prímán válaszra. Humor, irónia, önirónia nem komilfó, a tragédia maszkja, tragikai arckifejezés, nyafi hang, lemondó legyintgetés uralg. Csupa keserűség. „Kegy számomra, hogy az állam pusztulása egybeesik az életkorom okozta pusztulással” (Montaigne: A hiúságról). Minden rosszabb. Kivéve a gyevi bíró. Kivéve ez meg az, mert oké, jobbak a borok és millióféle sör van, és mondjuk az autópark szuper, légkondi meg okostelefon, jó, hogy nem lesz indigós az ujjad gépelésnél, hogy net van és gépsebészet, nincs országhatár és szűnőben a határfeeling, fűtik az IC-t, eltűntek a villamosról a PADLÓRA KÖPNI TILOS! feliratok és í. t., ámde a kivétel erősíti a szabályt, tehát minden rossz. Pedig hát a kivétel gyöngíti a szabályt, annyira, hogy egyenest meg is szűnteti! A valaha bezzeg-attitűd a jövőbe vetett heveny, követelőző bizalomra utal. Ha visszavágyódsz, futurista vagy: nem azt a régit akarod, hanem ezzel, a jövőt idéző mával elégedetlenkedsz. Jövő(d)re függesztett borús tekintet, vízió, mely szerint a még meglevő, lám-lám, darabokra hullik, ha így megy tovább. Mert abba a világa, ahol akasztanak, letegez a csendőr, nincs elég telefon és nincs elég könyv, zötyög az út és recseg a rádió, a Protapopov házaspárt nézi a család a szomszéd kéken villogó Kékesén, ahol eljő a jeges, ütik a szódáslovat és apád a pincében vágja a tűzifát, na oda azért nem mennél vissza! A Közértbe, ahol pár doboz gyufán, Munkás, Sellő és 5 éves Terv cigarettán, zöldülő krinolinon, egyfajta halványsárga sajtnak látszó sajton, almán és szilván, rumon és szürkebaráton kívül nincs semmi. Csak bűz és sorbaállás. Kimarjult arcú, halálfáradt eladónők támaszkodnak a pulthoz, agyonmosott hajdanfehér köpenyűkön elöl, csípőtájt eltávolíthatatlan zsírcsík, megvan ez? Zsírcsík. Ugye ebből nem kérnél! A hatvanas években Budapest lakásállománya hatvan százalékában nem volt fürdőszoba – és nem hiszem, hogy Párizsban jobb lett volna a helyzet. A konzerv jó. A májkonzerv nem. Volt jó és rossz, a jó konzerválandó, a rossz nem. A sarki trafik az Izabella és az Aradi sarkán, ahol 20 fillérért fruttit vettünk a fiúkkal tanítás után, hogy elüssük az éhségünket, az Abbázia és a Savoy az Oktogonon, a Lukács cukrászda az Andrássyn, a Hiradó mozi szeparéja, Nyugat és Kelet népe, ötszáz irodalmi kávéház Pestbudán. Legalább ötven. 5!

„Fajvédő zsidók szólásszabadsága a »közszolgálati« tévében – ellenvélemény nélkül” című cikk, írta Mikó Áron álnéven egy szegény ember a kurucinfón. Jön a nevem, „író, költő, tanár, szóval ő is mindenes. Minősített magyargyűlölő.” Ez volnék, föltettek a véleményes zsidók listájára, remek, csak anyukámnak ne mondjátok meg! Létezik ilyen honlap, zsidók a magyar közéletben. Stimmel, hogy „a zsidó maffia már az ő nyakába is akasztott egy sereg kitüntetést”. Tárgy az, hogy aláírtam „a hasonszőrű, jórészt zsidó »értelmiségiekkel« együtt” Wass Albert debreceni szobrának fölállítása elleni tiltakozást”. Alá. Ráadásul a „168 Óra nevű cionista lapnak adott interjúban” azzal indoklom, hogy egy másodlagos frissességű íróból gyártanak politikai idolt. Ezért a Mikó dreckhausernek nevez, és azzal folytatja, hogy a riporter megjegyzésére, hogy Wassnak sok ezres olvasótábora van (itt be van szúrva egy helyénvaló szerk. megjegyzés: „mellesleg beszélhetünk több tízezresről is”), így válaszoltam: a rossz ízlés tömeges, ez a norma. Aki viszont benne van a szakmában (itt újabb szerk. beszúrás, látható, szerkesztve van a lap: „Magyarán: a mindent jobban tudó zsidók”), pontosan tudja, hol a helye Wassnak: vadromantikus giccsíró, költőnek igen műkedvelő. A jelzőket levonva tulajdonképp korrekt ismertetés.

Frakcióülés Schiffer gyakorlatilag folyamatosan beszél, mindenből föl van készülve, megválaszolja saját kérdéseit. Néha azt mondja, hogy bocs, ezt nem tudom. Fogalmam sincs, mire mondja. Vágó beszór a közösbe egy humorosnak látszót, humornak szánja, így aztán az is, a beszólás meg a kontextus, legalább az, hogy egy iszonyfontos, VilágSorsElDöntő, komor, mindennek helye-rendje van ülésbe bekerül némi testidegenül laza. Schiffer azonnal rászól. Egészen magasra csúszik a hangja. Végig mogorva marad. Nem komoly, komor. Ez egy sistergő nem, mondja Szili szavazási magatartást ajánlandó, sistergő, ismétli Schiffer, és két másodpercre elmosolyodik. Precíz, okos kisfiú volt már három-négy éves korában is, írja a memoár-regényében a papa „minden érdekelte, s mindenre figyelt”, nomeg „tudott bánni a környezetével”. Jóba’ lett a legmokányabb kisfiúval, és ha valakivel vitája támadt, azt megverette vele. Megszállottság, végzetes-végletes érdeklődés, ilyesmi nélkül nem jó ez az egész. Reménytelen, veszélyes és unalmas. Ha nincs stabil elfoglaltságod, nem foglalt el kellő időben, nem okkupált téged egy szerencsés pillanatban az a valami, akkor, nem is tudom, igyekezz! Menj elé! Aggódj! Tereld el róla a gondolataidat! Beszélj rá erősen valakit, aki szeret, hogy vigyázzon rád, mert akkor te törékeny-repedékeny porcelánbaba vagy. Amúgy is az vagy, de ilyesféle benső vagy háttér nélkül azon dolgozol, hogy egyben megmaradj. Aztán akkor is dolgoznod kell, csak nem így direktben magadon, hanem azon a dolgon. A mániádon. Hobbi, hívatás. Schifferen ez látszik. Megvan neki, megvan benne, szinte kiül rá. Ez tetszik nekem. Ez tetszik nekem? Veszélyes ez is, de nem annyira, mint a hiánya, mert kicsit sok, és neki is sok, jócskán túlzásba viszi, hurcolja magával, de le ne vegyék róla! Le ne tegye. Vagy túlzok?

Politika Arisztotelész szerint az ember politikai lény, eleve az. Hobbes szerint versengő, gyanakvó és dicsőségre áhítozó. „Az első arra indítja az embert, hogy nyereségért, a második, hogy biztonságért, a harmadik pedig, hogy hírnévért törjön rá másokra”, és arra való a Leviatán, az állam, hogy ebben a permanens veszélyhelyzetben – „mindenki háborúja mindenki ellen” – fönntartsa a békét.

Ha benne vagy, nyakig vagy benne. Fejed búbjáig. Behúz az örvény, az ujjad hegye se látszik ki. Nem látsz ki. Jól van, kerülj bele, de ne hagyd, hogy elborítson. Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. Ha fáj is, mosolyogj rajta. Rajtam. Magadon. Érezd magad jól, és ha nem érzed magad jól, semmiképp sem a körülállások miatt ne érezd jól magad. Eötvös József 1851-ben „csaknem szakadatlan forradalomban eltöltött hatvan évről” beszél „mely alatt mindenki azon iparkodott, hogy diadalma minél teljesebb legyen, s hogy elleneit megsemmisítse; mely alatt mindenik párt nem annyira saját elveinek helyességét, mint inkább elleneinek hibáit kereste, s a hatalom birtoka után törekedett, de nem arra, hogy annak józan hasznát vegye; mely alatt annyi kormány, megvetve a jogot, mindent elkövetett, mit lehetségesnek látott, nem gondolva meg, hogy tartósan csak az lehetséges, amit jognak ismernek el, míg a polgári hatalom egyik kézből a másikba esve (…) a népnek jogfogalmai, melyeket lábbal tapodtatni látott, összezavarodtak”. Volt, van, lesz valahogy.

Le Monde „A gyakorlott és elszenvedett uralmat egyaránt utálom”, írja Montaigne. És elmeséli – Hérodotosz után – Otanész történetét, aki a perzsa trón egyik vármonyosaként lemondott a többiek javára, azzal a feltétellel, hogy „minden alávetettségtől és uralomtól mentesen” élhessen, mert „éppen úgy nem szenvedhette a parancsolgatást, mint azt, hogy parancsoljanak neki”. Ha megszabadulsz, fölszabadulsz. Túl könnyű leszel, elvonási tünetek, ilyesmi – aztán visszarendeződik minden. „A vezérkedés, még ha csak egy pajtában is, kellemes, az, hogy a mieink engedelmeskednek, ugyancsak, ám ez az élvezet túlságosan egyhangú, unalmas.” Mikszáth szerint „aki ezt a levegőt megszokta, meghal, ha nem szívhatja tovább. Veterán képviselőknél tapasztaljuk, ha hosszan tartó képviselősködés után kimaradnak a Házból, hazamennek és meghalnak.”