„Áll a Pimpó utca sarkán egy öreg épület, hová tavaly tavasszal beköltözött a rémület, mivel véres kettősgyilkosság történt a 3/c ajtó előtt, épp a gangon, hol virágládákban ezer szép muskátli nőtt.”
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
Áll a Pimpó utca sarkán egy öreg épület,
hová tavaly tavasszal beköltözött a rémület,
mivel véres kettősgyilkosság történt a 3/c ajtó előtt,
épp a gangon, hol virágládákban ezer szép muskátli nőtt.
Vakarta borostás állát Mráz, a kerületi rendőrnyomozó,
mert mit a tetthely elébe tárt, az több volt, mint sokkoló,
hisz a két áldozat egyben elkövetőnek is tűnt:
egymást ököllel ütve agyon hajtották végre a bűnt,
pedig míg éltek, cseppet sem lehettek brutálisak,
hisz az egyik nyiszlett ropi, míg a másik ványadt kis alak!
„Jól ismertem őket, mostanság gyakorta jártak ide,
mivel mindketten szerelmesek voltak a Mautner Gizibe
– vallotta özvegy Gátné, ki a tetthellyel épp szemközt lakott.
– A kisebbik mindig bonbont, a kajlábbik meg virágot hozott,
s aztán az ajtóban állva a Gizi órákig beszélt velük,
ám a lakásba egyik sem léphetett be, csak a gangon volt helyük!”
„S mondja, hölgyem, a két úr egymással jól kijött?”
„A mai napig, kérem, állíthatom, hogy szerfölött,
mivel ők eddig még össze sosem találkoztak,
az egyik mindig reggel, a másik meg délben kopogtat.”
Gátné sutyorgó vallomása Mráznak sokat segített,
ám mivel még mindig furcsállotta e bizarr esetet,
hisz a két férfi szemmel láthatóan szelíd, csendes emberke volt,
kiről azt is nehezen hinnénk, hogy szándékkal legyet gyilkolt,
most mégis mindkettő a gangon hever vérébe fagyva,
s biz’ ellenfele torkán holtában sem lazult a marka.
„Nincs más hátra – gondolta Mráz, midőn a hullákat elvitték
–, kérdőre kell vonnom ezt a Mautner Gizikét!”
Bezörgetett hát szépen a 3/c vérmocskos ajtaján,
mit nyomban ki is nyitott egy ábrándos tekintetű, szőke lány,
ki bolyhos papucskát és piros pongyolát viselt,
a rendőri kérdésre pedig ámulva ekként felelt:
„Hogy vérfürdő és gyilok, méghozzá épp az én ajtóm előtt?!
Meglehet, bár nem tudom, mert úgy aludtam, mint az elrakott befőtt,
hisz tudja, biztos úr, az alvás létszükséglet annak, ki szép akar maradni,
ezért hát nem is hagyhatom magam holmi gyilkolászással zaklatni!”
– s már csukta volna vissza ajtaját a méla képű lányka,
ám ekkor pulykaméreg tört reá a máskor békés Mrázra,
ki cipőjét fürgén a résbe dugva gátat vetett a bezárkózásnak,
hisz végére akart járni e rettentő kettősgyilkosságnak.
„Mindkét úr önhöz járt, kisasszony, ezt ön nem is tagadhatja,
ám udvarlásuknak valahogy mégsem lett soha foganatja,
mert magácska csakis itt, az ajtóban fecsegett velük,
hol immár más sem látszik, mint körberajzolt, hűlt helyük!”
„A Géza és a Béla?! – sikkantott fel ekkor velőtrázón a lány.
– Tán csak nem ők haltak meg itt, a gangunk padlatán?”
– s már rogyott is össze, mint robbantott gyárkémény,
lábában több erő a sokktól nem lévén.
Gátné mindezt látta, s máris futott,
remegő kezében repülősót hozott.
A méla leány alélt, pislogott, majd felkelt,
s innentől, ha kérték, mindenre megfelelt.
„Az úgy volt, kérem szépen, hogy a Géza meg a Béla,
valóban udvarolt nekem, mondhatni, néha-néha,
ám közöttük dönteni én biz képtelen voltam,
így aztán a szívükkel kicsikét eljátszadoztam,
mondván nékik sokszor: „Légy értem hős, légy bátor szörnyeteg,
s küzdj meg azért, kérlek, hogy magamhoz végre beengedjelek!”
Gézám, csendes kis könyvelőm erre persze csak pislogott,
Bélám meg, az én szelíd virágkötőm újabb csokrokat hozott.
Pedig, kérem, én vadságot, erőt s bódító izomszagot várnék egy férfitől,
ki ha száz vetélytársat lát, hát kapásból épp annyit meg is öl!”
– pityergett a leány, kit jobbról Mráz, balról özvegy Gátné pátyolgatott,
s midőn kifújta csurgó orrát, vallomása máris folytatódhatott:
„Arra gondosan ügyeltem én, hisz nem vagyok ostoba,
hogy két szívbéli udvarlóm egymással ne találkozhasson soha.
Ezért volt kéznél mindig e rózsaszín szívecskés napló,
melybe rendre feljegyeztem, mikor jöhet ismét, s épp melyik udvarló!”
Mráz nyomozó ekkor kezébe vette a csinos kis könyvecskét,
és fellapozta benne a bűntett rémisztő reggelét,
majd szomorún bólintott, hisz gyanúja igazolva lett:
a Géza és a Béla (mily malőr!) épp egyazon órára rendeltetett!
