„…János evangélisták egész áradatával van dolgunk. Járványosan terjednek az eszkatológikus tanok. Eljött az egymással rivalizáló világvégék kora.” – [Böszörményi Gyula könyvajánlója]
Én csak azt nem értem, kérem, hogy ennek a kígyúrt egyetemi professzornak hogy a túróba nem robban szét az a kopasz feje az ötletektől! China Miéville-ről beszélek, naná! Ez a pasi, meg az ő regényei… Épp most fejeztem be az Agave által kiadott Kraken című művét (hogy ez az Agave mindig képes rálelni a legérdekesebb, legjobb és legfrissebb sci-fi és fantasy szerzőkre, az külön fájintos!), és csak annyit mondhatok, hogy hűűűha!
Na jó, azért mondok róla többet is. A Kraken vérbeli urban fantasy. Nem műfajteremtő, hisz már írtak ilyesmit előtte is sokan (a műfaj kedvelőinek elég annyit súgni: Gaiman!). Szóval Miéville nem találta fel a spanyolviaszt, viszont fogta, és olyan, de olyan agyament eposzt gyúrt belőle, amilyen eddig tán csak az Amerikai istenek című remekmű volt (szintén Gaiman).
A Kraken 656 oldala zsúfolásig tele sziporkázó, zsibbasztó, röhögtető, mélyen elgondolkodtató, sohasenemvoltmég módon őrült, szédítően vad ötletekkel. Helyszín a jó öreg London, amiről már rég sejtjük, hogy a világ legmisztikusabb, mágiával és bűbájjal leginkább teletömött, önálló tudattal, akarattal bíró városa. Van neki persze egy hétköznapi, ködös, esős, piszkos és szürke dimenziója, a mindennapok síkja, amit általában látunk, de…
És itt kezdődik, ennél a „de”-nél robban a képünkbe Miéville eszementen, zabolátlan fantáziája. Mert mi van akkor – veti fel az író –, ha a londoni Természettudományi Múzeumban őrzött mélytengeri polipról kiderül, hogy az nem más, mint a legendás és misztikus, tengeri rémtörténetekben egész hajókat elnyelő giga-kraken preparált gyermeke, aki – és itt jön a bukfenc! – egyben maga Isten fia? Igen, az Istené, mert hogy a krakenhívők szektája szerint Isten valójában az óceán legmélyén szunnyadó ős-kraken, aki – ha úgy akarná – a felszínre emelkedve akár az egész szigetországot is a mélybe ránthatná.
Az ötlet persze rettentően szürreális, sőt, már-már bugyutának mondható! Csakhogy szándékosan az! Miéville világában (ami London, és slussz-passz) a krakenhívők csoportja csupán egyetlen aprócska, jelentéktelen gyülekezet. Mellettük számos extrém, fura, gyilkos és szelíd, beteges és jó szándékú szekta, vallás, hitközösség és egyház működik, melyek csupán egyetlen dologban egyeznek meg: mind a saját világvégéjét hiszi és várja!
Az apokalipszis pedig valóban közeleg, ezt maga London, és a mágiára (Miéville-nél: fortélylásra) képes és érzékeny londoniak is egyértelműen érzik. De vajon melyik világvége az, amely most épp lecsapni készül? Özönvíz, tűzvész, vulkánkitörés, vagy épp vérengző menyétek áradata? Ebben a Londonban bizony mindegyik verziónak komoly, gyakran rettentő kegyetlen, fanatikus hívei vannak!
A világvége ott veszi kezdetét, mikor a Természettudományi Múzeumból ellopják a tartósítószerben heverő Architeuthist, vagyis az óriáspolipot. Mikor ez megtörténik, rögvest elszabadul a pokol, hisz ez JEL: úgy tűnik, a számos világvége-verzió közül, bármilyen idiótán hangzik, mégis csak a krakenhíveké fog eljőni! Isten, a giga-kraken elindult a mélyből, hogy megbüntesse az emberiséget, amiért az hagyta ellopni egyetlen szem(ű) halott fiát, akit pedig értük áldozott fel a tudomány oltárán!
China Miéville regényének alapötletére, illetve annak sejthető vezérmotívumára a 77. oldalon bukkanhatunk rá. Íme: „…János evangélisták egész áradatával van dolgunk. Járványosan terjednek az eszkatológikus tanok. Eljött az egymással rivalizáló világvégék kora.”
És – gondoljunk csak bele! – tényleg így van! Ha csupán a napi sajtót olvassuk és a híradót, no meg a tematikus dokumentumcsatornákat nézzük, hamar rájöhetünk, hogy a világban (főleg az USA-ban) mostanság elharapózott a világvége-várás. Számos különböző, olykor teljesen dilis vallásfilozófia, gyülekezet, szekta bukkan fel, és lesz tömeges öngyilkosság önkéntes áldozata, juttat idegmérget a metróba, vagy kiáltja ki, hogy mi, magyarok valójában a Szíriusz csillagról származunk (biztos azért jöttünk el onnan, mert marhára sütötte már a talpunkat). A tévében pedig egyre több és népszerűbb az olyan „doku-reality” film, mely azt mutatja be, mi történne a városainkkal, ha mi már nem lennénk, vagy épp azt, hogy egyes amerikai családok miként készülnek fel a világvégére bunkert építve, föld alá költözve.
Az emberek rettegik, várják és (amolyan legyünk már túl rajta-alapon) „remélik” a világvégét. Miéville ezt a „közhangulatot” karikírozza ki és viszi el a végletekig a Krakenben, szédületes fantázia-petárdákat durrogtatva. Ebben a regényben – nem túlzok! – öt másik kötetre való ötlet tobzódik (ezért kicsit túlírtnak is érzem), kel birokra egymással és – olykor – oltja ki egymást. Van itt minden a londoni rendőrség titkos és misztikus részlegeként működő FSZBCS-től (Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja) kezdve, az alkesz csavargó hátára tetovált, eleven(!) mafiavezéren, és a várost védő, szemétből, törmelékből álló antitest-szörnyeken keresztül a fegyvertenyésztőkig, akik szerves anyagból keltetik a pisztolyokat, melyek golyói az áldozatból táplálkozva újabb, bár kisebb pisztolyokká nőnek.
A Kraken egyszerre röhögtet, szórakoztat, ijeszt meg és gondolkodtat el. Szerintem nem szabad kihagyni, különösen most, a világvége előtt x órával!
Fordító: Juhász Viktor
Szerkesztő: Csurgó Csaba
Korrektor: Héjja Edit
Oldalak száma: 656
Borító: puhakötés ragasztva
ISBN: 9786155272394
Megrendelhető: AGAVE
