Önnek súlyosan magas az érzelmi intelligenciája. Egy újságból kivágott képről is komoly érzelmeket generál az agya. (Várnai Réka írása)
Legördült az első csepp. Akár az első dobütem. Eltűnt az üvegedény aljában, mintha nem is létezne, mintha eggyé vált volna a szerkezetével.
A második csepp már érzékelhetőbb volt, körbejárt, és ahogy próbálta kitölteni a teret, érkezett a harmadik csepp, amivel egyesülve már mennyiségnek számítottak.
És arról kellett beszélnem, hogy mit csinálok. El kellett gondolkoznom rajta, mert hirtelen nem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék. Hogy az egyetemnél kezdjem, a gyakorlatomnál, vagy a napi pár órás komolytalan fénymásolásnál. Vagy hogy szeretnék egyszer igazi fókákat látni, és egyre jobban foglalkoztatnak a miért-ek. Így csak azt mondtam, hogy könyvelési asszisztens vagyok egy külföldi cégnél, ami hajókkal foglalkozik. És tényleg.
Úgy telt az idő, mint ahogy a hajam nőtt már egy ideje, szabadnövésben. Csöpögött a vér tovább, én meg néztem ki az ablakon, és láttam, ahogy faleveleket rugdosnak az emberek a járda szélén, és éreztem az avar vizes illatát, amit ilyenkor ősszel szoktam érezni.
Lassan megtelt az első üveg a piros folyadékkal, egészen paprikapirosnak tűnt, mint a lakk a körmömön, olyannak. Amit még pénteken abban a hotelszobában, a fiókban talált Biblián lakkoztam ki.
Egy csapat rezidens állt körém, és nézték, ahogy a második üveg sötétebb piros volt, inkább, mint a rúzsom színe a múlt keddi előadáson a díszteremben, amit aztán a mosdóban egy papírszalvétával töröltem le, mert túl erősnek látszott. A harmadik meg egészen bíbor volt, akár a nyári naplementék, amikor azt mondták rá, másnap szél lesz.
Az utolsó üveg vér után még feküdhettem kicsit a fehér, műbőr tapintású ágyon, ami folyton szeretett volna hozzátapadni a karomon a bőrhöz.
Átmentünk egy másik szobába, és amíg kattogott a kékszínű, felhőforma alakú gép, ami állítólag felvételeket készített a lelkemről, éhes lettem, és azon gondolkoztam, hogy milyen szendvicset hozassak Jim-mel a büféből. És hogy hozhatna valamilyen édességet is. Mondjuk kocka alakú gyümölcsös karamellákat.
A terheléses vizsgálat előtt megettem a zöldséges szendvicset, meg a karamellákat, és azt hittem, hogy majd hányingerem lesz, mert vagy húsz percig fejen állva kellett képeket nézegetnem ágyban fekvő betegekről. De nem lett.
A tesztnél már nagyon fáradt voltam, és nem is értettem, hogy némelyik kérdés miről szól, hogy miért kérdeznek ennyit a gyerekkoromról, iskolákról, barátokról, meg család, munka, Jim. De azért válaszoltam rájuk.
A kérdéseket feltevő rezidens ruhájából fura szag áradt, ahogy az egész lényéből is: olyan illata volt, mint a templomszagú öregeknek a buszon.
A széke felett egy fekete-fehér kép lógott, amin számtalan virágcsokor állt egy asztalra állítva, én meg a színükön gondolkoztam, az illatukon, és eszembe jutottak a temetőnél éjjel-nappal nyitva tartó virágosbódék. Hogy egyszer elmegyek majd hajnal háromkor, és veszek egy csokor őszirózsát. Erre elkezdtek villogni a fejemre helyezett lámpák, és rózsaszín fénybe borult a hajam, amit nagy szakértelemmel jegyzett le a szoba hátsó végében asszisztáló csapat.
Átmentünk Dr. Elliot szobájába, leültem a támla nélküli kisszékre, és hallgattam a falon lévő óra monoton kattogását, majd végül belépett Dr. Elliot, és leült az asztalához végtelen számadatokkal a kezében.
Letette a szemüvegét, és kicsúszott egy sóhaj a száján, amit azonnal meg is bánt. Felállt az asztaltól, és a rezidensek előtt fel-le járkált a szobában.
– Hölgyem, nézze, van egy rossz hírem. Önnek gyógyíthatatlan betegsége van. – közben kissé idegesen tördelte a mutató ujját.
– Én még nem láttam ilyet – szaladt ki a száján, és papírokat nyomott az orrom alá.
– Látja? Önnek súlyosan magas az érzelmi intelligenciája. Egy újságból kivágott képről is komoly érzelmeket generál az agya. – és Dr. Elliot kezdett hisztérikusan viselkedni.
– Nem értem… mindig mindenkinek megbocsát, és… és mindenkiben a jót látja – és egy grafikonra mutatott az egyik rezidens kezében, majd megtörölte a homlokát, és csalódottan leült a székére.
– Megpróbálhatjuk kezelni, de nem ígérhetek semmit.
Bólintottam, és kértem egy pohár vizet a ’Jake’ nevű rezidenstől.
