„Élvezd a csekély békét, amíg tudod! Utolért az idő, Lanore. A küszöbön áll az évszázadok óta várt megtorlás.” (Kritika Alma Katsu Megtorlás című könyvéről)
Lanore McIlvrae, az egykor kisvárosi lány, akit Bostonba küldtek, hogy ott szülje meg a gyermekét, nem sejtette, mi vár rá a városban, ahol rögtön megérkezése után lecsapott rá egy különös társaság. Nem sokkal később már ő is közéjük tartozott, a halhatatlanok közé, s mellettük megtanulta, mi a veszteség, a kiszolgáltatottság, a félelem, és a megaláztatás, de azt is, milyen a kényelem, a gazdagság, a társaság, egy olyan élet, amilyet azelőtt soha nem ismert. Lanore mégis megkapta ezt az életet, mely szó szerint örökre megváltoztatott mindent.
Alma Katsu Halhatatlan (2011) című regényének folytatása, a Megtorlás Londonban veszi fel a fonalat, mikor Lanore már éppen biztonságban tudná magát új társával, Luke-kal egy új életben, mikor megtudja, pontosabban megérzi, hogy a kétszáz éve hátrahagyott veszély ismét fenyegeti őt. A veszély pedig nem más, mint egykori társa és mestere, Adair, aki halhatatlanná tette. Lanore még Bostonban falazta be a rettenetes férfit, aki azonban visszanyerve szabadságát most a nyomába eredt, hogy bosszút álljon az időért és az életért, melytől Lanore megfosztotta. Határozott szándéka, hogy tönkreteszi a nőt, csakhogy időközben rájön, szörnyűséges természete ellenére sem lenne képes ártani az egyetlen embernek, aki talán szerette őt, és akit ő biztosan szeretett, és szeret még ennyi idő távlatából is.
Katsu, hasonlóan a Halhatatlanhoz, ugrál az időben, és a jelennel párhuzamosan enged bepillantást a szereplők múltjába. A trilógia második részéből megismerjük Adair igazi történetét, és hogy mi történt Lanore-ral abban a kétszáz évben, melyet viszonylag nyugalomban tölthetett, legalábbis ami Adairt illeti. A szövevényes történet nemcsak az időben kalauzolja az olvasót, hanem a térben is: Rómába, Casablancába, Londonba, Párizsba, Pekingbe nyúlnak a szálnak, de Adair visszaemlékezéseiben fontos szerepet kap Magyarország és Románia is.
Visszatér néhány, az első részben megismert halhatatlan szereplő, és megismerünk pár újat is, akik így vagy úgy szerepet játszanak Adair tervében.
A mágiától sem mentes regényben a szereplők nemcsak egymással küzdenek meg, hanem a halhatatlansággal is, sőt, elsősorban azzal. Mert bár csábítóan hangzik az öröklét, és talán sokan képtelenek lennének nemet mondani az ajánlatra, az örökké tartó élet valójában örökké tartó magányt is jelent, így aztán Lanore arra jut, ha meg akar szabadulni Adair haragjától, ha el akarja kerülni a megtorlást, a halhatatlanságtól kell megválnia, melyet egyre terhesebbnek érez, s melyet soha nem kért, csak megkapott, kérdés nélkül.
És hogy Adair és Lanore találkozása hogyan végződik, miféle büntetésben részesül a hűtlen „gyermek”, az éppen olyan meglepő, mint a regény több más mozzanata is. Ugyanis ha valami nem jellemző erre a regényre, az a kiszámíthatóság.
Jól felépített cselekmény, aprólékosan kidolgozott karakterek és jól megírt háttértörténetek egyvelege a Megtorlás, és bár számos pozitív jelzővel illeték már (lebilincselő, magával ragadó, letehetetlen, letaglózó, varázslatos, érzéki), és ezekkel egyet is értek, röviden csak annyit mondok, hogy nagyszerű kikapcsolódás.
Részlet a könyvből:
Fölmentünk a harmadik emeletre, és beléptünk a hosszú, sötétített terembe,
amelyben 19. századi angol és amerikai festők műveit állították ki, és ahol
olyan nyugodt légkör uralkodott, mintha az idő visszatartaná a lélegzetét.
A különleges kiállítás megnyitása miatt a múzeum többi része kihaltabb volt
a szokásosnál. Lépteink úgy hasítottak a csöndbe, és úgy visszhangoztak a
teremben, mintha szellemek kopognának a falakon.
Az olajfestményekkel zsúfolt falú terem mindig is hívogatott, és kivétel
nélkül minden londoni utam során felkerestem. Nagyon szerettem Rossetti
és Millais ragyogó képeit, pompás festményeit, amelyeket még gyönyörűbbé
tett a mélabújuk. Burne-Jonesok, Blake-ek, Reynoldsok néztek le ránk a
falakról. Liliomfehér nők hosszú, göndör hajjal, érzelgős, szerelemtől terhes
vonású arccal, hervadt rózsacsokrot markolva, oda nem illő öltözékben,
mintha klasszikus görög színdarabban szerepelnének. Azt hiszem, a modellek
józansága tetszett: az érzés, hogy tudják, a szerelem elröppen, és a legjobb
esetben is tökéletlen, de ettől nem kevésbé méltó a hajszolásra. Arra ítéltettek,
hogy újból és újból próbálkozzanak. Talán azért vonzódtam a képtárhoz,
mert oda tartoztam, üvegvitrinbe, hogy a többi, időhöz nem illő holmi
között tartsanak. Különlegesség volnék, mint a gépi jövendőmondó vagy a
kihalt madár, mint a furcsaságok, amelyekért úgy odavoltak a viktoriánusok,
csakhogy élő műalkotás lennék, akit megszólíthatnak, akitől kérdezősködhetnek
az emberek.
Épp egy festményt szemléltem a félhomályban – ez a terem mindig sötét
volt –, amikor zúgást éreztem a tarkómban. Először azt hittem, csak a nap izgalma
vagy a (lehetőség szerint került) tömeg kiváltotta klausztrofóbia okozott
fejfájást, esetleg az, hogy furcsa környezetben láttam viszont a holmimat…
Csakhogy soha nem fájt a fejem, ahogy a megfázás vagy a csonttörés is elkerült.
Gyönge zúgás kapott el a koponyám alapjánál, ahol a gerincoszloppal
találkozik, de az érzés nem volt ismeretlen. Vibráló borzongások szaladtak le
a hátamon, mint amikor az öreg motor beindul, amelyet hosszú szunyókálás
után életre keltenek. A zümmögés több volt puszta hangnál: mintha érzelmet
közvetített volna, ahogy az illatfoszlány emlékeket hordozhat. A zümmögés
mindezt egyszerre jelentette. Amint észrevettem, csak erre tudtam gondolni.
Csak ekkor értettem meg, hogy jel, mint az elektromos áram, amely működésbe
hoz valamely gépet. Bekapcsolódtam, és kivirágzott bennem, testem
valamennyi sejtjében lángra kapott a kétszáz éve cipelt rettegés. Megkíséreltem
elrohanni a múlt elől, de úgy tűnt, a múlt még nem végzett velem.
Luke felé fordultam, és megérintettem; a félelem apró pontokra törte a
látásomat. Úgy éreztem, megdermedt a vér az ereimben.
– Mi az, Lanny? – kérdezte Luke aggódó hangon.
Kétségbeesetten markoltam a kabátja hajtókáját.
– Adair. Kiszabadult.
