Nádas Péter a PIM-ben azt mondja egy bakancsról, hogy megszűnt létezni, vagyis nem szűnt meg létezni, csak létezésének örökkévalósága kikerült a látóteréből. Vagy valami ilyesmit. A létezése kikerül a látótérből.
Pellei Fruzsina: Üres szoba
A Ferenciek terén már a saját látóteremen gondolkodom, és a Zsil utcához érve nem marad más az egészből, csak egy terem.
Elképzelek egy termet. Tele van minden kacattal, minden olyannal, amikre csak nagyok ritkán nézek rá, de tudom, mégis ott vannak. Mint múlt éjszaka az a fazon a Boráros téren. Leszállt az éjszakairól, és jó darabig jött utánam, csak a lépteit hallottam. Nem néztem hátra, biztos csak egy cigarettát szeretne kérni. De lehet, hogy csak egy cigarettát szeretne kapni. Általában a kettő közt nincs nagy különbség, de a Boráros téren, éjszaka van. Kérés és kapás igényének fontos terminológiai különbsége lesz estefelé Pesten. Aki cigarettát szeretne kapni az nem biztos, hogy kéri, veszélyesebb, és ez a veszély igenis valóságos. Szóval sétált mögöttem, a Haller utca és a Mester utca kereszteződésénél fordult el, pont akkor, amikor a kereszteződésekre gondoltam. Hány és hány kereszteződés is van abban a bizonyos teremben, ahol csak egyszer jártam, és lehet, hogy szó szerint nem is keresztezik egymást az utcák. A kifejezés, hogy A meg B kereszteződésénél, mégis működik. Még akkor is, ha párhuzamosokról van szó. Például a Király utca és a Wesselényi kereszteződése. Bár sohasem létezett, a matériája mégis valóságos. Mert álltam már a Király utca kereszteződésénél is, és a Wesselényiénél is. Az meg, hogy éppen nem egymással kereszteződtek, na, az csak viszonylagos. Múlt éjjel például álltam a Király és a Wesselényi kereszteződésénél. Éjfél körül az egyikénél, negyed kettőkor a másikénál. És az a terem tele van ilyen viszonylagosságokkal. az egyik sarkában a szépség kuporodik össze, egy szekrény mögött, a másik sarokban néhány lemez között egy üres tokban ott feszeng az érdek, akiket Hegel és az apám egymás hiánya szerint definiált, az egyik szerint a szépség az, ami érdek nélkül tetszik, a másik szerint az érdek az, ami szépség nélkül tetszik.
Minden bizonyosságom abból származik, hogy ebbe a terembe nem nyitok be, és így lesz viszonylagos a biztos. Saját, erősödő önigazolásaim mind kopogtatások a terem ajtaján. És itt jön a 22-es csapdája, az ajtót nem nyitja ki senki, lévén magamhoz kopogtatok, és így nincsenek otthon. Ez pont olyan, mint ha saját magamat hívnám fel telefonon, kicsöng, nem veszik fel, a fenébe, foglaltat jelez, na, ide figyelj, te idióta mégis mit mondanál, ha valami csoda folytán felvennék a vonal túloldalán, biztos azt, hogy: „Öööm, elnézést téves.”
Szóval a kopogások teljesen hiábavalóak, ha valamire jók, akkor csak arra, hogy leleplezzék a bizonytalanságot. Például. az ember nem mondja azt, hogy boldog vagyok, mert akkor nem boldog. Pont. Ha azt mondja, akkor már nem is mondja, hanem egyenesen hajtogatja, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok. Kop-kop-kop.
Egyszer megesett, hogy minden szégyenérzetet levetkőzve, na jó egy picit meghunyászkodva, de addig kopogtattam az ajtón, amíg ki nem nyílt. Benéztem és láttam, hogy egy alak sétál felém a teremben. A Wesselényi és a Király utca kereszteződésénél áll, zöldre vált a lámpa, megérkezik elém és azt mondja: „Na, ide figyelj te hülyegyerek, fordulj meg, hogy jól tarkón vághassalak! ”
„Oké, értem, megyek, de bocsi, tudnál adni egy cigi? ”
