Közben Nicole sem pihen. Még az utolsó péntek délutánra összehoz egy élő rádióinterjút. AnnMarie fáradt, le akarja mondani az egészet, étterembe akart vinni minket, fene a sajtót. Megmakacsolom magam, a sajtóval nem játszhatunk, mondom, igenis megyünk, nyilatkozunk, én jövőre is szívesen jönnék ide tábort tartani, a táborhoz pénzadományok, ahhoz pedig igenis jó sajtó kell. (Mészöly Ági trinidadi riportja és Juhász C. Gabriella fotói)
…mi, celebritások
Második szerdán jön a sajtó. Gabroncával megbeszéljük, ki miről nyilatkozik, övé a konduktív pedagógia lényege zanzásítva, enyém a trinidadi tábor jelene. Aztán kiderül, hogy felesleges a lámpaláz. A tájékoztatót AnnMarie szervezte, AnnMarie-nek nem profilja a sajtótájékoztató-szervezés, ennek ellenére tucatnyian jönnek. Kamerákra számítottunk meg interjúkra, de semmi, a terembe, ahol a gyerekekkel vagyunk, néhány ember kukkant be csak. De azoknak leesik az álluk. Azonnal új időpontot kérnek, hoznak majd operatőrt és cuccot a világításhoz.
Az esti nagyhíradóban leszünk kétperces kisszínes, a gyerekekért érdemes megnézni. Amelyik buborékot fúj 0:29-nél, én azt szerettem volna hazahozni.
A szállásadónőnkkel magyar estet tartunk, Ann barátai jómódú, finom emberek, szeretnék valahogy viszonozni a vacsorát. Szűk körben megrendezett beszélgetésre hívnak minket, az otthonukba.
Mount Diego a helyi Rózsadomb, ahogy a girbegurba utcán hajtunk felfelé, egyre nagyobbak a házak.
A teraszon billiárdasztal, a nappaliban népes társaság. Bemutatnak minket Trinidad és Tobago fegyveres erői főparancsnokának, valamint néhány „kevésbé jelentős” személyiségnek. Tehetős embereknek, akik esetleg támogathatnák a munkánkat Trinidadon. Igen, ők a magyar hölgyek, akik azt a tábort vezetik.
A kondutív pedagógiáról kérdeznek megint, Gabronca a lemezre teszi a tűt: „The conductive education was founded by a hungarian professor, András Pető…”. Gondolkodom, hányszor mondta már ezt el életében. Végre valaki, aki szívesebben, többet és jobban beszél nálam.
Közben Nicole sem pihen. Még az utolsó péntek délutánra összehoz egy élő rádióinterjút. AnnMarie fáradt, le akarja mondani az egészet, étterembe akart vinni minket, fene a sajtót. Megmakacsolom magam, a sajtóval nem játszhatunk, mondom, igenis megyünk, nyilatkozunk, én jövőre is szívesen jönnék ide tábort tartani, a táborhoz pénzadományok, ahhoz pedig igenis jó sajtó kell. Két óra múlva egyenes adásban ecseteljük a kondukció tágabb társadalmi hasznosságát. Támogatók jelentkezését ezen és ezen a számon várjuk.
Két óra tíz perc múlva AnnMarie megkapja az első telefonhívást.
…gasztroterror
Köszönjük, nem élünk a felkínált félpanzióval. Egy konduktív tábor remek lehetőség arra is, hogy a családanyai kötelezettségként megkerülhetetlen mindennapi főzést megúszva megszabaduljunk a ránk rakódott felesleg egy részéről. A reggeli elég, délutánonként iszunk egy fehérjeturmixot, oszt jónapot.
Ann és AnnMarie nem így gondolja. Összebeszélnek, leboltolják, legalább az első néhány napot, mi meg képtelenek vagyunk ellenállni az ökörfarok-pörkölt (vagy mi) képében érkező kísértésnek. A köret sült banán és lencse, édesburgonya. Ki kell próbálni.
Ki kell próbálni a bake and sharkot is, a lángos, a gyros és a rántott hal sajátos kombinációját, meg az utcai árusoknál a fűszeres kecskeragut zúzával. Harmincliteres műanyag vájdlingból mérik, kétdecis papírpohárba. Igen, megérte a másnapi rosszullétet is. Ettől nem hízok tovább, az biztos.
A csoportban az anyukák és az asszisztensek beszélnek össze. A hátunk mögött. Hallottátok? Fogyózni akarnak. Trinidadon nem szabad fogyókúrázni! És megindul az egységes támadás: callalout ettetek? Chicken curry? Doubles? A társaság etnikai összetétele biztosítja a menü változatosságát: egyik nap indiait, aztán valami Santa Lucia-i izét eszünk. Hol ez, hol az hoz „csak néhány falatot”, amit „mindenképpen meg kell kóstolni”.
Csípős, zsíros, isteni kaják, rengeteg zöldséggel, ismeretlen gyümölcsökkel. Szerintem ehetetlen állatok lehetetlen testrészei, fantasztikus íz-kompozícióvá alakítva. Ellentmondani illetlenség, és igazából eszünk ágában sincs.
Egyetlen dolgot hárítok kategorikusan: az uborkás csirkelábat. Pedig kiskoromban lelkesen faltam a főtt lábat a húslevesből. És az uborkasalátával sincs gondom. Node. Ecetes lében úszó karmos csirkelábak és uborkakarikák, nos, ez már nem bizarr, ez már hajmeresztő.
Köszönöm, nem. Egy falatot sem, kóstolónak sem.
De ha esetleg egy kis kecskeragu volna még…
…közbiztonság
Óriási bűnözés, drog és szervkereskedelem, lövöldözések, mondja magyar főnökünk útravalónak. Sehova ne menjetek helyi kísérő nélkül, ne beszéljetek magyarul, mert azonnal potenciális áldozatként tekintenek rátok. Értékes dolgot ne vigyetek magatokkal. Hatalmas a szegénység. Trinidadinak ne adjatok át semmiféle hivatalos okmányt, mert akkor láttátok utoljára. Az okmányt is, a magát rendőrnek álcázó maffiózót is. Sötétedés után az utcára semmiképp.
Ismerem őt egy ideje, tudom, hogy teljesen jó szándékból és a mi érdekünkben, de hajlamos túlzásokba esni a leselkedő veszélyeket illetően. De azért ez így sok. Hihetetlen.
AnnMarie sem nyugtat meg minket. Sőt. A lefóliázott ablakú kocsikat kerüljétek a parkolóban, soha nem lehet tudni, kik ülnek benne.
Trinidadon az autók hetven százalékának fóliás az ablaka. Viszonylag sokat süt a nap, és a sötétítőfólia hatékonyan véd a felmelegedés ellen. Tudom, az én autóm ablaka is le van fóliázva.
Másfél hét, míg kiverekedjük magunkat az előítéletek hálójából, és nekiindulunk egyedül. Magyarul beszélünk a bevásárlóközpontban. A kutya sem törődik velünk, ránk sem hederítenek, senki nem pályázik a vesénkre.
Kicsit csalódottak vagyunk.
Az asszisztensek csak nevetnek, amikor elmeséljük a félelmeinket. A főnökeink félelmeit. Persze, vannak helyek, ahova jobb nem menni sötétedés után, sőt, olyanok is, ahová előtte sem igazán. Én is tudok ilyen pesti környékeket. És ne lóbáljuk feltűnően a kamerát meg az okostelefont. Hasonló óvintézkedések a Duna-korzón is elengedhetetlenek.
Fogalmam sincs, milyen a közbiztonság Trinidad-Tobagón. Mindenesetre nem éreztem, hogy a kint töltött három hét alatt bárki potenciális áldozatként tekintett volna rám. Persze lehet, hogy bennem van a hiba – soha, sehol nem tartottam potenciális áldozatnak magamat.
…búcsúkoncert
Még egy fürdés az óceánban és még egy bake and shark, ez minden, amit az utolsó esténkre kívánunk. Tökéletes a Maracas Bay lenne, a part, ahol a legjobb cápaszendvicset adják, de Nicole szerint Maracas kocsival is messze van (Messze? Trinidadon? Mintha a Római partra kívánkoznék a Deák térről!), marad hát egy kiülős kajálda, meg a Port of Spain-hez legközelebbi beach. Elköszönünk szépen mindentől, a Karib-tengertől, a pálmafáktól, a balra-tarts közlekedéstől. Még egy naplemente, aztán indulunk haza, hajnal négyre a reptéren kell lennünk.
Egy meglehetősen lepukkant külvárosi részen hajtunk át, na, ez például egy olyan környék, ahova nem ajánlatos menni, mondja Wiliette, de hát itt úgysem állunk meg. És akkor meghalljuk a zenét.
Trinidad népzenéje a steel-pan, ha üstdobnak fordítjuk, elég messze járunk a valóságtól. Olajoshordókon játszott dallamok, furcsa hangzásvilág. Felszabadult örömzene. Karneválhoz elengedhetetlen. Ékszerboltokban medálnak, fülbevalónak árulják a dobok kicsinyített másait, nagyon vettem volna, de nem vettem, mert egyetlen dobossal sem találkoztunk, hibiszkuszt meg láttam eleget, maradtam a virágos ékszernél, legalább nem kell magyarázni, mi van a fülemben.
És itt egy egész zenekar. A főútvonal mellett, egy pajtában gyakorolnak. Hullámpala tető, négyből két fal hiányzik, így legalább szabadon hömpölyög az utcán a muzsika.
Nicole-nak fogalma sincs arról, milyen lehet egy lavina, pedig egyszerű: pont olyan, mint ő maga. Ha egyszer elindul egy irányba, nem egyszerű megállítani. Mi még a kocsiban ülünk, nyakunkat nyújtogatjuk, honnan szól a zene, ő már a karmesterrel tárgyal. Épp most fejezték be a próbát? Ó, de kár.
Vendégek, Magyarországról, magyaráz Nicole. Ez egy ország, igen, Európában, ilyen vicces a neve. Mozgássérült gyerekekkel dolgoztak. Nagyon érdekli őket a trinidadi népzene, de nem volt eddig lehetőségük. Holnap hajnalban indulnak.
Rendben, akkor még egy számot, tereli vissza a zenészeket a karvezető.
A fiatal zenészek lelkesedése nem csap az égig: három órája próbálnak már. De Nicole bedobja magát, Hungary, not hungry, disabled children. Egyre több mosoly.
Majdnem húsz percet játszanak nekünk. Próbálok szivacs lenni, minél többet látni és hallani és magamba szívni ezt a valószínűtlen helyzetet. A hullámpala-oldalú pajtát, a láthatólag szegénységben élő srácok önfeledt és mégis mesteri, precíz játékát. A zenét. A rozsdás hordókat.
A zenekar neve Stardust. Csillagpor. Talán nem véletlenül egyezik a Gaimann-regény címével: zene szabadág, végtelenség, fantázia. Elemel a kopott hétköznapokból. Nem utolsósorban kitörési lehetőség egy reményvesztett környéken élő fiatalnak. A pajta falán fekete iskolai tábla, arra van felírva: Stardust Steel Pan Orchestra, egy idézettel együtt: „A legnemesebb bosszú a siker”.
Másnap reggel a reptéri boltban majdnem veszek magamnak fényesre polírozott dobos fülbevalót. De még időben rájövök, hogy már van steel-pan a fülemben; méghozzá olyan, amit soha többé nem vehetek ki.
