A költő hatvanadik születésnapjára adott ünnepségen elhangzott a Rókatárgy alkonyatkor, minden versszakát más-más, a nézők erdejéből gombaként kipattanó beavatott olvasta fel; s ezzel ugyanúgy élővé váltak a sorok, mintha az olvasó egymaga ugrott volna fejest a könyv tömény lírájába. (Stenszky Cecília írása Parti Nagy Lajos újra kiadott Rókatárgy alkonyatkor című művéről)
„Egy vers? Egyetlen könyvben?”
Így fakadt ki valaki, mikor kezébe vette a Parti Nagy Lajos hatvanadik születésnapjára kiadott Rókatárgy alkonyatkor című kötetet. Mindig lesz, akinek „csak” egy vers. De van, akinek egy élet. Vagy egy fél. Egy hónap. Egy könyv. Vagy csupán egy óra. Különös matematika a költészet, mindenhogyan megéri.
A rókatárgy egy frakkzakó,
nehéz étrend a mellén,
a rókatárgy faggyas, fakó
felhők egy őszi kelmén.
Három szín uralja a kötetet, a papír törtfehérsége (semmi horror vacui, itt helye a van fehér űrnek), aztán a betűk és az illusztrációk feketéje, s a harmadik: a kívül uralkodó, belül meg-megbújó piros, mely hangsúlyoz, kiemel, felhív és értelmez, mint balladában az ismétlés. Tettamanti Béla rajzaival együtt egészen más dimenzióba kerül ugyanaz a szöveg. Mert egy önmagában kerek dolog, egy lírai műalkotás itt vizuális keretet kap, nem is akármilyet. S a két, egyenként is megmozgatni képes mű együtt már jóval többet mutat, mint az alkotórészek összege. Két költemény ez, az egyik szavakkal, a másik képekben mondja, egymásra rímelgetve, civódva, barátkozva.
De hogy jön ide a róka, és mi is az a rókatárgy, amivel minden újabb dallamos oldal, fejezet, egység, versszak kezdődik? Itt az idő: felejtsük el, vagy – ne is, jusson eszünkbe, de még inkább: engedjük szabadon az emlékeinket és asszociációinkat. Népmese vagy a kis herceg, Nemes Nagy, Weöres, Hamvas vagy egyszerűen valami vörös, okos, élni tudó, szilárd. Róka? Nem róka?
A róka az róka, az róka, az róka
E mottó mintha azzal, hogy felvázolja a témát, ismétlésével nyomban el is venné az értelmét, s a lapok közt, sorok között nyomozva kellene azt megtalálni. Az olvasó tehát detektív is lesz – ez már csak onnan is kiderülhet, hogy elő-elő kell venni a polcról ezt vagy azt a szótárt, lexikont. Pedig a szavak egy egyezményes jelrendszer alapdominói. Vagy mégsem? Parti Nagy Lajos – tőle nem szokatlan módon – szabadon, szellemmel és játékosan hajlítgatja a magyar nyelvet, érezni, jelenben lenni, gondolkodni hív.
A rókatárgy az őszi nap
idő és tér tudója,
a pontos, lomha alkonyat
órása és szabója.
Hiszen az egyik nagy előnye annak, hogy az ember kikerül a középiskolából, hogy többé nem kell verset elemeznie. Nem hiszem, hogy eszünkbe jutna magunktól, még talán az irodalmároknak sem. A versek viszont szerencsére nem érnek véget a gimnáziummal. Mert pont ez a csodálatos ebben: előttünk van a vers, és nem kell elemezni! A vers és én, szabadok vagyunk. Olvashatjuk csak úgy, meg lehet tanulni, el is lehet felejteni, átérezhetjük, recitálhatjuk vagy félre is rakhatjuk, ha mégsem – egyszóval már szabad a lírához való viszonyunk. Nem kell mindenáron. Rejtvény. Vagy elkap, vagy nem. Ehhez persze kellett az iskolai alap, és a tanár vezetgető keze, most pedig építkezhetünk az eddig olvasott és elemzett művekből.
És Parti Nagy mérhetetlen gazdagságot mutat föl ebben a költeményben, bátran használva az egyszerűség és a szünet erejét. Úgy, hogy azt elővenni lesz érdemes, nem elemezni. A költő hatvanadik születésnapjára adott ünnepségen elhangzott a Rókatárgy alkonyatkor, minden versszakát más-más, a nézők erdejéből gombaként kipattanó beavatott olvasta fel; s ezzel ugyanúgy élővé váltak a sorok, mintha az olvasó egymaga ugrott volna fejest a könyv tömény lírájába. Benne van temérdek, egymásra rétegzett kép, melyek mentén elindulhat a befogadó képzelete vagy lelke. Alkonyatkor. Az ősz, az idő. A férfikor. A nő. A bor. A fegyver. Vér. Arany János. Menekülés. Én, te, ő. Mi.
A rókatárgy egy villanás,
egy puskacsővel írt tükör,
a látványt rakja össze más,
a szél söpörje föl.
S nem baj, ha néha széthasad szó és jelentése, ha dudorászni kezdünk, ha fárasztó viccek jutnak az eszünkbe, mert kicsit olyan egy jó vers, mint a jó bor; más-más íz és harmónia kerül elő minden egyes alkalommal, pohárban, szájzugban, könyvben. E hunyorgó, kimeredt vagy nevető szemmel olvasott sorok élnek a két piros fedőlap között, élnek, ha kicsit másképp is, mint az olvasójuk. Kell hozzá egy kis nyitottság, egy kis idő, egy kis aktivitás – és igen. Talán pont ennek vagyunk mostanában leginkább híján. De sosem késő.
Mi a rókatárgy, ezt kérdezi a láthatatlan vagy nagyon is valóságos olvasó? Nos, ebben áll a költészet szabadsága.
a rókatárgy az az, hogy
