Ragaszkodott ahhoz, hogy a finnugor nyelvrokonságot eddig nem cáfolta a tudomány: állítólag ez volt az utolsó dobása a falusi művelődési ház vezetőjének. Munkanapló. (Bakos András jegyzete)
Ha azt állítom, hogy a magyar alig győzi kivárni az iskola végét, és azután nem hajlandó többé tanulni, akkor a látszat frankón ellenem szól. A népfőiskola szóra több mint 130 ezer találatot jelez a Google. Létezik Magyar Népfőiskolai Társaság, honlapjáról kiderül, hogy ismeretterjesztő egyesületek, alapítványok, társaságok kapcsolatai hálózzák be az egész Kárpát-medencét. Az egyik legrégibb népfőiskola a harmincegy éve működő zsombói, amelyet tanyai emberek számára szerveztek. A tanmenetet az alapítók állítják össze, az önkormányzat – azon túl, hogy segít, például pályázati pénzen fölújíttatta a foglalkozások helyszínét, az egykori tanyai iskolát – nem szól bele a programba. Egyetemi oktatók, akadémikusok tartanak előadásokat, amelyek rendszerint valamilyen aktualitáshoz kötődnek. Amikor új alaptörvényt tárgyalt a parlament, alkotmányjogász professzor magyarázta el, mi a szerepe a jogrendben az alkotmánynak, az új adótörvényekről az adóhatóság megyei igazgatója adott elő. Egyetemi oktató magyarázta el, miért bénította meg Európa légi forgalmát az izlandi vulkánkitörés. Az agysebészetről, bőrgyógyászatról, művészetekről szóló előadásokért cserébe az oktatók egy megadott időpontban annyi őszibarackot szedhetnek az egyik hallgató gyümölcsösében, amennyit el tudnak vinni. Tiszta, világos szabályok.Vannak még ilyen népfőiskolák, és másmilyenek is, mert a tananyag mindenütt attól függ, mit gondol az ismeretterjesztésről, és mit tart tudománynak a szervező. Ez komoly konfliktusok forrása lehet.
A következő történetet fenntartással kell fogadni, én is úgy kezelem. Ki fog derülni, miért írtamle mégis. Egy Csongrád megyei községben szintén évek óta működik népfőiskola, az egyik előadást nemrég egy budapesti múzeumigazgató tartotta. Azt találta mondani, tudományosan eddig nem cáfolták azt a tézist, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű. Erről manapság sokaknak megvan a véleménye. Az egyik elképzelés szerint a finnugor nyelvrokonság elméletét kidolgozó tudós, Budenz József (1836-1892) a Habsburgok nyomására direkt olyan atyafiságot keresett nekünk, amelyre nem lehetünk büszkék, ezért itt az ideje, hogy megkeressük igazi eredetünket.
A történetben szereplő településen is akadnak, akik így gondolják, mert a népfőiskola szervezője – a művelődési ház igazgatója – feladatul kapta, állítólag a polgármestertől, hogy legközelebb hívja meg a „másik oldal” valamelyik képviselőjét is. Egész névsort kapott. Ő állítólag azzal tagadta meg a kérést, hogy a népfőiskola nem terjeszthet áltudományos nézeteket. Ezek után elveszítette állását.
De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?
Szerettem volna megírni, hol. Beszéltem az exigazgatóval, kértem, nyilatkozzon. Megtárgyalta a családjával, és végül úgy döntöttek, beszélni fog. Megemlítettem neki, hogy ha már a történet másik főszereplője a polgármester, vele is beszélni fogok. Nem gond, mondta ő, de akkor azt javasolja, hogy először a polgármesterrel egyeztessek időpontot, azzal úgyis nehezebb, ő majd alkalmazkodik. Így történt, a községfő első szóra belement abba, hogy nyilatkozzon az ügyről.
Két nap múlva mentem volna hozzájuk, a kirúgott igazgató azonban addigra meggondolta magát. Azt mondta, bár mosolyogva váltak el a polgármestertől, neki még sincs kétsége afelől, hogy ebből a történetből neki csak kára származhat. Sorolta a példákat közvetlen környezetéből, miért nem érdemes fölvállalnia ezt a konfliktust így, ezeket az eseteket nyilván ellenőrizhetném. Úgy folytatta, hogy ha már ő nem mondhatja el a történetét az újságban egyedül, nincs értelme ennek az egésznek, mert a másik oldal ebben az esetben nyilván vádaskodna. Mondtam, hogy ehhez a történethez az ezoterikus nézeteket valló polgármester nyilatkozata hozzátartozik, a történet elemzése, szintetizálása viszont rajtam múlik. Ő ezt így mégsem vállalja. Ebben maradtunk.
Mit lehetett volna tenni ehelyett?
Vannak technikák, amelyekkel élni szokás. Például nem kellett volna elárulnom, hogy a polgármestert is meg fogom kérdezni. Ez úgyis magától értetődő, tudnia kell, mondhatom utóbb, védekezésül – de ez nem igaz. Nem kell tudnia, és mint a történetből kiderül, ő maga sem így képzelte. A másik eshetőség: nem kérdezem meg a polgármestert. Ezt aligha lehet megtenni úgy, hogy közben lehetőleg hiteles szöveget akarok írni. Főleg azért nem hagyhatom ki, mert, mint kiderült, ő szívesen, az első szóra rendelkezésemre állt volna.
Esetleg nem kérdezek meg senkit, úgyis mindent tudok, legalábbis ezt hiszem, és jegyzetet írok az esetről. A kilencvenes években a vidéki sajtóból majdnem eltűntek a véleményműfajok, mára viszont az egyensúly a közéleti témákat taglaló blogok miatt átbillent: tele az internet megmondóemberek tárgyilagos vagy agresszív nézeteivel. A véleményemhez jó esetben más legföljebb a magáét teheti hozzá, rosszabb esetben viszont kiderül valamilyen tárgyi tévedés, és akkor mindegy, mit írtam szkítákról, hunokról, igazgatóról, polgármesterről, indokolt vagy túlzott félelemről, a helyi hatalom működéséről.
Mindezt azért írtam le mégis, mert azt remélem, lehet belőle tanulni. Nincs rendben, ha egy polgármester olyasmibe is beleszól, amihez nem ért, és hogy akit életre szóló sérelem ért, nem áll ki az igazáért – továbbá, ha e kétféle magatartás között ok-okozati összefüggést lehet találni. Biztos az is, vannak nálam találékonyabbak, akik meglelnék a módját annak, hogy ez a történet teljes egészében és korrekt módon nyilvánosságot kapjon.
Talán az elhallgatás természetéről is lehetne előadást tartani egy népfőiskolán.
