Letörölt egy nyálas hányásdarabot a szájáról, aztán lehunyta a szemét. Mély álomra vágyott. Egy másodperc múlva már eszméletlen volt. (Kiss Nóra Titanilla írása – illusztráció: Markus Schinwald: Basil)
„Jövő héten szabadságon leszek. Külföldre megyünk a családdal, nem leszek elérhető.” A doktor szavai felbosszantották a fiatal nőt. Dühösen csapta be maga mögött a rendelő ajtaját, mit sem törődve a kint várakozó betegek rosszalló tekintetével. Ennél lesújtóbb hírt nem is közölhettek volna vele. Megszédült, egy pillanatra meg kellett állnia, hogy összeszedje magát.
Egy hét hosszú idő, bőven elég ahhoz, hogy meghaljon.
Kilépett az utcára, majd miután alaposan körülnézett, szinte futó lépésben hazafelé indult. Azonnal be kellett vennie egy nyugtatót, de nem akarta az utcán előhalászni a gyógyszert az egészségügyi dobozkájából, amit mindig magánál tartott vészhelyzet esetére. Buszra sem akart szállni, ilyen idegi állapotban képtelen lett volna elviselni a tömeget, a zajt, a szagokat, a koszt, a bacilusokat, és az összes borzalmat, ami a tömegközlekedéssel jár. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy magára maradt. Ahelyett, hogy csillapodni próbált volna, csak még inkább tüzelte magában az érzést, az meg egyre nőtt, így mire végre a lakásban ért, és már nyúlt a gyógyszerért, érezte, hogy egy szem nem lesz elég. Milyen orvos hagyja magár csak úgy a betegét? És milyen egyszerűen közölte, mintha nem lenne jelentősége. Pedig pontosan tudja, hogy mennyire gyenge a szervezete, és hogy milyen komoly veszélyeknek van kitéve. Hiába vigyáz magára, hiába figyel oda fokozottan minden egyes lépésre, a világ veszélyes hely, a halál elkerülhetetlen.
Amint lenyelte a nyugtatókat, egyenesen a fürdőszobába rohant, és pontosan három percen keresztül fertőtlenítő kézmosóval dörgölte a kezét, majd alaposan bekente bőrnyugtató testápolóval. Nem számított, hogy a doktor volt az egyetlen, aki aznap hozzáért, bőven volt mit lemosnia magáról: az utca porát, a levegőben alattomosan terjengő szennyeződéséket, a ruhájára tapadt és onnan a bőrére vándorolt kórokozókat, az emberek tekintetét. Ki nem állhatta az embereket. Azon túl, hogy betegségeket terjesztenek, bolondnak nézik őt. Őt, aki elővigyázatos. Mindenki tanulhatna tőle. Meg volt győződve róla, hogy cselekedeteit a józan ész diktálja. Ha beteg ember volt a közelében, vagy akár csak köhögött valaki, azonnal rohant az orvoshoz, és mire odaért, rendszerint már észlelte magán valamely kibontakozóban lévő súlyos betegség tüneteit. Azonnal a legrosszabbra gondolt. Sosem lehet tudni, mi tesz beteggé – mondogatta folyton, annak ellenére, hogy mindig tisztában volt azzal, mi tette beteggé. Folyamatosan a szakirodalmat bújta, vagy az interneten böngészett, utánaolvasott a legveszélyesebb betegségeknek, és fórumokon osztotta meg a tapasztalatait a többi beteggel. Nemcsak a saját magán megfigyelt tünetek nyugtalanították. Amint hallott vagy olvasott egy betegségről, azonnal szükségét érezte, hogy mindent megtudjon róla, hogy felkészíthesse magát arra az esetre, ha a kór őt is megtámadná.
A szokásai rabja volt. A reggeleket azzal kezdte, hogy megmérte a vérnyomását, a súlyát, a vércukorszintjét, a testhőmérsékletét, a pulzusszámát, bevette a vitaminjait, majd az adatokat gondosan rögzítette a betegség-naplójába, melyet márt tíz éve vezetett. A naplóba nemcsak a reggeli adatok kerültek, hanem az összes betegség, melyben valósan vagy vélten valaha szenvedett. Részletesen leírta ezen betegségek kialakulásának lehetséges okait és körülményeit, aztán felsorolta a tüneteket jelentkezési sorrendben, és napi lebontásban jegyezte fel a betegségek lefolyásának szakaszait, majd végül a gyógyulásról írt, és arról, hogy bár egy hajszálon múlt az élete, úgy tűnik a szervezete sokkal erősebb, mint hitte, hála az égnek, na meg az orvosának.
A mérések után a reggeli következett, nagy gonddal válogatott élelmiszerekből. Szigorúan odafigyelt az ételek minőségére, hiszen ezek is könnyedén és súlyosan megbetegíthették. Bizalmatlansága miatt csak otthon volt hajlandó enni, az éttermeket kerülte, a meghívások alól kibúvókat keresett, nem egyszer megsértve ezzel a családját és az ismerőseit. Rettegett attól, hogy a pincér, vagy akár a tulajdon anyja, koszos kézzel ér ahhoz az evőeszközhöz, amellyel ő az ételt a szájába teszi, bár ez nem sokat számít, hiszen az evőeszközöket úgysem mossák el rendesen az éttermekben, az ételt pedig nagy valószínűséggel lejárt szavatosságú alapanyagokból készítik.
A nyugtatók már hatottak, és végre valamivel felszabadultabbnak érezte magát, mint nagyjából fél órával korábban, de a gondolatai mégiscsak az előtte álló hét körül forogtak. Nagy próbatétel lesz ez, ennyi időt még sosem töltött el védelem nélkül.
Igyekezett elterelni a figyelmét arról, hogy bármelyik pillanatban szüksége lehet az orvosára, és az nem lesz ott, de a rémes gondolat újra meg újra visszakúszott az elméjébe, ott letáborozott és teljes mértékben birtokba vette.
Nyugtalanságán visszatért, már a gyógyszer sem segített. Lefekvéskor megmozdult a fejében a fájdalom, de hagyta elaludni.
Másnap reggel azonban hasogató fejfájásra ébredt. A lüktetés a homlokában megelőzte az ébresztőjét. Az éjjeliszekrény felé nyúlt, ujjai fájdalomcsillapító után kutattak, mindhiába. A gyógyszer az egészségügyi dobozban maradt, a táskájában, a táska viszont az ággyal szemközti fotelban volt. Fel kellett kelnie, ha véget akart vetni a fájdalomnak, de az túl nagy erővel sújtott le rá, és visszanyomta az ágyba. Percekig feküdt mozdulatlanul, és csak érezte a fájdalmat, tenni nem tudott ellene, az pedig kihasználva a lehetőséget, terjedni kezdett. A homlokából a szemébe húzódott, onnan kisugárzott a halántékára, és ott legyökerezett. Éles fejpántként szorította a párnához. Csak arra tudott gondolni, hogy a doktor cserben hagyta. Nem engedhette át magát hirtelen kelt dühének, mert csak rontott a helyzetén. Muszáj volt bevennie egy gyógyszert, vagy kettőt. Felkönyökölt, a feje nehéz volt, legyengítette a teste többi részét.
Nagy nehezen sikerült kimásznia az ágyból. Lassú, bizonytalan léptekkel eljutott a fotelig, kinyitotta a táskát, kikotorta belőle a dobozt, és kutatni kezdett a gyógyszer után. Volt benne törlőkendő, kézfertőtlenítő, szemcsepp, orrcsepp, sebtapasz, lázcsillapító, fájdalomcsillapító, nyugtató, antibiotikum és vitaminok, de a készlet folyamatosan bővült. Kivett két szem erős fájdalomcsillapítót, a konyhába botorkált, töltött egy pohár vizet, és bevette őket. Máris érezte, hogy jobban van, pedig a gyógyszer épp csak leért a gyomrába, ennek ellenére mégis beteget jelentett, nem mert kockáztatni.
Kávét töltött, visszament a hálószobába, bebújt az ágyba, és lassan kortyolni kezdte a forró italt, amely elixírként áramlott szét a testében. Mire végzett vele, visszatért belé az élet, annyira, hogy képes lett volna akár dolgozni is, és bár késve, még beérhetett volna, mégis úgy döntött, egy ilyen kezdés után megérdemli, hogy pihenéssel töltse el az egész napot. Talán nem lesz semmi baj – gondolta a nyugodt heverészés közben, és még egy mosolyt is megengedett magának.
A következő napok rácáfoltak a hirtelen kelt nyugalmára.
Másnap sokkal kegyetlenebb fejfására ébredt. Mintha tőrt szúrtak volna a tarkóján keresztül az agya közepébe, és addig forgatták volna benne, míg a tőr apró darabokra nem szaggatta a koponyája belsejét. Mozdulni sem tudott, pedig nagy szüksége lett volna rá. Émelygett, és tudta, hogy nem lesz képes visszatartani a gyomra tartalmát, ki fog jönni, de előtte mindenképpen meg kell mozdulnia, különben ebben a pozícióban belefulladhat a hányásába. Minden erejét összeszedve sikerült az oldalára löknie magát. A fordulat megtette a hatását, sugárban hányta ki az előző napi vacsorát. Valamelyest megkönnyebbült ugyan, de ezzel még távolról sem volt vége a szenvedésnek. A tőr még mélyen az agyában volt, és továbbra is sebesen forgott. Levegő után kapkodott, és jól esett volna egy korty víz, hogy megszabaduljon a kellemetlen szájíztől. Az éjjeliszekrényen üresen állt a vizes pohár, éjjel megitta az összeset, most pedig nem volt ereje felkelni. Csak arra vágyott, hogy ez a gyilkos fájdalom megszűnjön, de az, mintha kifürkészte volna ezt a vágyat, és úgy döntött volna, hogy semmibe veszi, egyre erősebb lett. A tőr már nem forgott. Sziklaszilárdan beágyazódott az agy közepébe, és nem volt senki, aki kihúzza onnan.
Letörölt egy nyálas hányásdarabot a szájáról, aztán lehunyta a szemét. Mély álomra vágyott. Egy másodperc múlva már eszméletlen volt.
Mikor felébredt, a gyomra görcsbe rándult, de nem hányta el magát újra. A fájdalmat sem érezte egészen addig, míg fel nem ült. Akkor aztán nemhogy visszatért, szinte felrobbantotta az agyát. Minden egyes idegszála lángolt. A fejére tapasztotta a kezét, mintha ki akarná nyomni belőle az érzést, de semmi sem változott. A párnák közé vetette magát, és dobálni kezdte a tagjait, de a gyors ütemű mozgás sem rázta ki belőle a fájdalmat, még csak el sem terelte róla a figyelmét. Szenvedett. Szanaszét feküdt az ágyban, mintha a végtagjai nem is a testéhez tartoznának már, csak mellé lennének illesztve, hogy még ember látszatát keltse annak ellenére, hogy már alig az. Nem tudott megmozdulni, a szemét forgatta ide-oda, de ez volt minden. Nehéz volt a feje. A szemei kemény üveggolyóként nyomódtak a koponyájába, orrának súlya az arca közepét nehezítette el, a szája pedig rozsdás vaskapuként nyílt és záródott, kínkeservek közt, egyetlen hang nélkül.
Még vergődött az ágyban egy darabig, aztán már nem bírta tovább, fájdalom ide, fájdalom oda, a testnek vannak szükségletei, melyek miatt felül kell kerekednie a kínon, így hát kiszállt az ágyból, és nem sokkal később már valamicskét jobb volt a közérzete. A lángoló tűz élénk parázzsá enyhült, és ez lehetővé tette, hogy talpon maradjon, amíg elvégzi a dolgát. Egész nap nem evett, így a következő teendő az étkezés volt, de csak néhány könnyű falat ment le a torkán, kísérőként pedig két fájdalomcsillapító és egy nyugtató, hogy tudjon aludni.
Mikor felébredt, és a feje már nem lüktetett annyira, zuhanyozni ment. Fél órával később már elég tisztának érezte magát, elzárta a csapot, törölközőbe tekerte magát, a tükör elé lépett, és letörölte róla a párát. Iszonyatos sikoly szakadt fel a torkából, mikor szembe nézett önmagával. Arca elkeserítő látványt nyújtott. Odakapott, mindkét tenyerével dörzsölni kezdte a bőrét, de semmi sem változott. Diónyi nagyságú vörös foltok lepték el az arcát, sőt, még a fülein is talált egy-egy elváltozást. A foltok nem hólyagosodtak fel, nem voltak duzzadtak sem, egy síkban voltak a bőrével, mintha rosszul felkent barnító krém eredménye lenne, csak vörösben. Nem érezte a foltokat, nem okoztak neki fájdalmat, csak a jelenlétük, az tette hisztérikussá. Sírva fakadt. Szörnyen nézett ki.
A halál gondolata már számtalanszor átsuhant az agyán, de még soha nem tűnt ilyen valószínűnek, hogy bekövetkezhet.
Éjjel imádkozott, hogy reggelre szívódjanak fel a foltok, de a vágya nem teljesült. Megnőttek, és terjedni kezdtek. Megjelentek a nyakán, a mellkasán, a vállán, a karjain, a mellein, a hasán, befészkelték magukat a bordái közé, és ott voltak a csípőjén is. Meztelenül állt a fürdőszoba közepén, értetlenül tekergett maga körül. A háta is foltos volt, a fenekén a bőr ezzel szemben tiszta maradt. Nem húzódtak lejjebb a foltok, viszont a felsőtestét teljes mértékben ellepték, némelyek még össze is értek egymással. Hatalmasak voltak, és nemcsak az újak. A tegnapiak is nőttek, de még mindig csak foltok voltak. Fájdalom, viszketés, égés és magyarázat nélküli foltok.
Összeroppant. Valami végérvényesen tönkreteszi őt. Valami nem akarja, hogy éljen. Létezik egy kór, ami talán csak benne él, csak azért, hogy vele végezzen. Hogy is segíthetne ezen bárki? Hogy is érthetnék? A tükörből egy síró vörös fej nézett vissza rá, már a szája vonalát sem tudta kivenni a folttengerben. Csak a szeme látszott ki a vörös sivatagból.
Egész nap az internetet bújta. Kellett, hogy legyen valami megoldás. Bármi, egy jelentéktelennek tűnő hozzászólás, egy mellőzött észrevétel, egy eddig olvasatlan cikk, egy sosem látogatott honlap, egy beteg, aki még nem írta le, min megy keresztül, de ma mégis megtette. Bármi jó lett volna, ami reményt ad.
Azzal a meggyőződéssel feküdt le, hogy ennél rosszabb már nem jöhet.
Reggelre már a feneke, a combja, a lábszára, a lábfeje és a talpa is foltos volt. Végérvényesen elburjánzottak a bőre teljes felületén, de ez még semmi volt ahhoz képest, ami azután várt rá, hogy megpróbált talpra állni. A szőnyegre lépett, fel akart egyenesedni, mikor nyilalló fájdalom vágta ketté a mozdulatot. A talpa sajgott, és ahogy hirtelen visszadobta magát az ágyra, a hátán landolt, és az is rögtön felvette a fájdalom fonalát, az pedig megállíthatatlanul végiggurult az egész testén. A hátáról a hasára gördült, majd az oldalára, de mindenhová követte az érzés. A foltokat fájdalmasan lüktető duzzanatokká hizlalta az éjszaka, alig maradt sima felület a testén. Fájdalmában üvöltött, félelmében sírt, megmozdulni nem tudott. Értelme sem lett volna, hisz ahogy a fekvés, úgy az összes létező testtartás ugyanezt a hatást váltotta volna ki. Sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott fájdalom nélkül. Csak a lebegés hozott volna neki enyhülést, de tudta, hogy ez csak a halállal következhet be. Nem akart meghalni, mégis vágyakozott a megváltás után. Nemcsak a teste, az elméje is gyenge volt. Bármit megtett volna, hogy véget vessen az emberfeletti kínoknak, de cselekvésképtelen volt. Hason feküdt, magában imákat mormolt, és várt. Fogalma sem volt mire vár jobban, a halálra, vagy arra, hogy valaki belépjen az ajtón és megmentse. Csak várt. Nyál folyt ki a száján, rá a takaróra. Égette a z arca duzzanatait. Még mindig érezte a fájdalmat, de már nem ez volt az egyetlen gondja. Tele volt a hólyagja, már-már elviselhetetlenül feszített. Nem akart ott helyben maga alá vizelni, az lett volna a vég, a betegség alattomos és megalázó győzelme a legyengült test felett. Arról győzködte magát, hogy képes rá, hogy meg tudja csinálni, fel tudja emelni a testét mit sem törődve a fájdalommal, lábra tud állni, és el tud menni a fürdőszobáig. Borzalmas szenvedés árán hajtotta végre a feladatot, és mikor végzett, úgy érezte, egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy megússza a halált.
Bár nem hitte, hogy így lesz, mégis túlélte az éjszakát, ám amint megmozdult, azt kívánta, bár halott lenne. Ha azt hitte, rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok, hát tévedett. A duzzanatok a következő reggelre tojás nagyságúra nőttek, néhol teljesen összeértek, és eltorzították a testét, de ez még nem minden. A duzzanatok megteltek gennyel, a tetejük sárgás, az aljuk lilás vörös volt, a bőr pedig úgy feszült rajtuk, hogy szinte csillogott, és úgy tűnt, csak hozzájuk kell érni, és azonnal szétdurrannak. Nem mert megmozdulni. Talán nem is tudott volna. Eszébe sem jutott, hogy megkísérelje. A kezén éktelenkedő gennycsomók látványa bőven elég volt neki. Tudta, hogy az egész teste így néz ki, anélkül, hogy tükörbe nézett volna, amire nem is lett volna képes már, de lelki szemei előtt látta magát meztelenül, eltorzult alakkal, és ettől felkavarodott a gyomra. Nem volt mit kihánynia, az evés már nem tartozott a napirendi pontjai közé, helyét és minden normális, egészséges emberi tevékenység helyét felváltotta a fájdalom és a szenvedés. Kínok közt feküdt az ágyban, mozdulatlanul, céltalanul, elhagyottan, elkeseredetten, betegségétől leigázottan. Vége volt, ezúttal tényleg. Óvatosan felemelte a bal kezét, épp csak annyira, hogy jobban lássa a kézfejét. A mozdulattól a duzzanat teteje megrepedt. Büdös, ragacsos, véres genny csordogált az ujjai közé. Undorodva engedte vissza a kezét a takaróra, melyet egy percen belül átitatott a kiszivárgó genny. Innen nincs menekvés. Itt fog feküdni, amíg meg nem hal. Kisvártatva álomba ringatta a gondolat, hogy nincs tovább.
Reggelre a duzzanatok többsége kifakadt, a genny végigfolyt az arcán, a hátán, a fenekén, a combján, beleragadt a hajába, a pizsamájába, az ágyneműbe. Mindent összekent, amihez hozzáért, minden átvette a bűzét. Merő genny volt ő maga is, egy kifakadt betegség bűzölgő hüvelye. Ilyennek képzelte magát, mielőtt meghalt.
A valóságban az élettelen test mégis makulátlan volt, mintha egy egészséges ember aludná a legmélyebb álmát.
