A srác cserélte egy ideig a lobogót rendületlenül, de most megunta, vagy valami bánata lehet, mert nem cseréli. (Bakos András írása)
Hetek óta rossz passzban lehet a hazánkfia, mert nem cseréli a zászlót. Amikor az elsőt kitűzte a kéményük mellé, azt gondoltam, lenéz minket, ezzel a trikolórral üzeni, hogy nálunk jobb magyar. Pedig egy szóval sem bántott senkit, és tudnivaló, hogy a nemzeti lobogó kitűzése a házra globális divat, mint a Valentin-nap, vagy fölakasztani a Mikulást az erkélyre.
Odalenn, a cserépkályhában tűz lobog, fönn, a tetőn zászló.
A szél azonban nagyon gyorsan amortizál. Az a bot és vászon mintha ostor lenne, amelyet egyfolytában csattogtatnak. Úgy látszik, nincs az az erős anyag, amely ne mállana cafatokká, szálaira néhány hét alatt. Lehet megint fölmenni a padlásra, félretologatni a cserepeket, gebeszkedni, leoperálni a nyelet, zászlót cserélni, visszatolni mindent a helyére. A srác cserélte egy ideig a lobogót rendületlenül, de most megunta, vagy valami bánata lehet, mert nem cseréli. A kémény mellett egy fölismerhetetlenségig szétszálazódott rongy lóg vagy csattog, egyre jobban hasonlít az ostorra.
A hazánkfia közérzete olykor a nemzeti ünnepre se enyhül.
Ezzel mi is így vagyunk, csak nem látszik rajtunk ennyire.
*
„András máma elvitt a cukrászdába.” Dátum, aláírás, korommal ez is, a padláson, a kémény malterrel vakolt oldalán. Anyám megtette, amit ígért. Mindig azt mondogatta, fölírja a kéményre, korommal, ha apám végre egyszer elhívja valahová. Pedig akkor még összejártak a barátaikkal. A társaság szalonnát sütött az utcán, és a szüleim az utolsó száz forintjukból sört vettek, hogy jusson mindenkinek innivaló. Máskor kukoricát fosztottak késő estig, éjfélig együtt, az egyik családnak, segítségképpen, de inkább az együttlét és a beszélgetés kedvéért. Máskor a férfiak elmentek horgászni, pedig lógott az eső lába. Kemény jégesőt kaptak a nyakukba, nem volt mit tenni, fölvették a bukósisakot, beleguggoltak a vízbe, aztán úszkáltak, hogy ne fázzanak meg. Hallották, ahogy a csatornaőr fia azt kiabálja az udvaron, hogy gyere, apa, valakik motoroznak a csatornában. „Ugye, tudod, hogy csúnya dolog hazudni!” – kiabálta vissza apuka az istállóból. Ezen nevetett mindig a társaság, amikor találkozott – elég ritkán, és végül már egyáltalán nem, pedig nem veszett össze senki senkivel. Elmúlt húsz év, mire a szüleim megint kerestek maguknak társaságot, de ez a közvetlenség nem volt jellemző később.
Mi máshogyan élünk.
Az asztalosműhely mennyezete farostlemez. Van benn esztergapad, amelyen talpas fapoharak készülnek, régi gyalupad, olyan, amilyenek az iskolai technikateremben sorakoztak. Fatüzelésű kályha. Füst szivárog a könyökcsőnél, amikor begyújtanak, de aztán eloszlik, nincs utánpótlása, gondolom, amint átmelegszik a cső, a kémény jobban szelel. A legszebb holmi egy fatelepi brigádzászló a hatvanas évekből, alapszíne bordó. A polcon egy bajonett, amelyet össze lehet kapcsolni a tokjával, akkor drótakadályt lehet vele vágni. A penge vastag, a fokélen sűrű fogazás, inakhoz, csontokhoz. Ezt nézegetem, ha gyerek lennék, már biztosan rám szóltak volna. Késő este van, mindjárt éjfél. Eszünk. Golyófasírtot, sült húsokat, savanyított dinnyét, süteményeket, mindenki hozott valamit, bort is. Három család, úgy kerültünk össze, hogy a nagyobbik gyerekeink együtt jártak iskolába. Most pont ők nincsenek itt, de ez nem baj, megvagyunk nélkülük. Az asszonyok kártyáznak, hangosan, a három férfi fülel, hallgat. Ahogy emezek ránk néznek, még jobban nevetnek, mert mindig más fejen látják a hidrogénszőke parókát. Fényképeket nézünk: a zömök, borotvált fejű házigazda középiskolás korában, tehát nádszálvékonyan, punk taréjjal a fején. (Billy Idol.) Aztán ő és sógora, egy női testet formázó hatalmas torta fölé hajolnak, mellbe harapnak. Fölhúzott térddel repülnek a víztükör felé, két bomba.
Nincs itt tévé, rádió, viszont odakint egyre nagyobb a durrogás, sistergés. Sikolyok, római gyertyák, sárkánytojások, több százezer forint árú pirotechnikától dereng az ég, és idebenn a mi fejünk fölött is fénylik az ünnep. Most először jut eszembe, hogy a Szilveszter is az.
*
Rá kell írni a papírképek hátuljára, hogy kiket ábrázolnak, és azt is, mikor készültek, mert mi még tudjuk, a gyerekek már alig, az unokák pedig biztosan nem – magyarázta a húgom skót barátja. Elkérte, végignézte az összes családi fényképünket, így akart megismerni minket. Fél napig nézegettük, minden újabb képnél végigkérdezte, kik láthatók rajta, és ha nem tudtam válaszolni, csóválta a fejét, úgy látszott, komolytalan embernek tart. Igaza volt. Mi nem gondolunk az unokákra, ennyire előre nem tervezünk.
Az asztalosműhelyben tartott legutóbbi születésnapi összejövetelen csoportkép készült rólunk állványos, időzíthető géppel, fehér fal előtt. Szülők, gyerekek, még a gazda fehér kiskutyája, Negró is odafutott. Ahogy pár nappal később a Facebookon megjelent a felvétel, eszembe jutott a skót – már meghalt szegény – mert a közösségi oldal fölkínálja a lehetőséget, hogy írjuk be a neveket. A gép – mi más – fölismeri, hogy az ott egy emberi arc.
Van egy videó a youtube.com-on, negyvennyolc másodperc az egész, harmincvalahányan látták. Nagy László költő arcát látjuk, figyel a riporterre, aki azt magyarázza neki, hogy ez a film megmarad, üzenjen azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva itt ülnek majd vele szemben. Üzen: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket…”
*
Csabi kollégám barátja lakodalmakat videóz. Egészen sokáig egyedül dolgozott, de rájött, hogy többet keres, ha egy időben több helyen is az ő vállalkozása forgat. Beszervezte tehát a városi tévék operatőreit, és most már akkor is eltartaná őt a vállalkozás, ha csak időpontokat egyeztetne, vágna, DVD-t dobozolna, és nem venne a kezébe kamerát szombat esténként. Mégis megteszi, mert szeret lakodalomba járni, figyelni az embereket, ahogyan mulatás közben változnak, és imádja az új kütyüket, amelyeket mindig maga próbál ki.
Nemrég egy homoki lakodalomban forgatott, amikor az örömapa – a vőlegény édesapja – hátulról a vállára tette a kezét, mintha vonatozni akarna vele, közel hajolt a füléhez, megkérdezte: „te itt szórakozol, barátom?” Már mondta volna, hogy nem, én vagyok a videós, de ezt nyilvánvalóan tudta ez az ember, ő rendelte a filmet. Visszakérdezett, hogy mi a baj.
„Az, hogy én egy rendes felvételért fizettem, te pedig egy legójátékkal baromkodsz. Menjél haza, és hozzál egy profi apparátot. Addig leáll a buli.” Ez pedig nem volt vicc. Épp visszaértek a lányos háztól a menyasszonnyal, sorfalat álltak, akiknek kellett, a vőfély belekezdett a fogadó versbe, de apa leintette, és mindenkit leültetett. Csabi barátja pedig hazasietett, lerakta a legprofibb holmit, ami eddig a kezében járt, és hozott egy olyan kamerát, amelyről a vendégek is elhiszik, hogy kamera.
Fotó: Farkas Judit Zsuzsanna Kő virág?
