„Ez a regény úgy viszonyul a posztmodernhez, ahogy a csokoládé a mogyoróhéjhoz…” – Sós Dóra interjúja Nyerges Gábor Ádámmal Sziránó című új regényéről.
S. D. „A magyar próza – úgy általában – nagyon súlyos, enigmatikus és búvalbélelt. Ha az ember sokat fogyaszt belőle, el-elnehezül. Aki jóllakott a komolykodással, és egy kis levegőhöz szeretne jutni, mindenképp olvassa el a Sziránót.” – írja a napokban megjelenő kisregényed fülszövegében Darvasi Ferenc. Eddigi munkásságod alapján már köztudott rólad, hogy jó érzéked van a humorhoz. Hogy érzed, hogy működik máshogy a humor egy kisregény lapjain, mint a versek terében?
Ny. G. Á. Hogy máshogy működik-e, arról fogalmam sincs. Azonban jelen korunkban (s ismereteim szerint ez régebben sem volt nagyon másképp) az irodalmi humor helyzete nem valami rózsás. Holott éppenséggel lehetne az, hiszen rengeteg jó humorú szerzőnk volt és van is, mégis, valahogy ha egy műben a humor bármely formáját, bármilyen arányban felleli a (professzionális) olvasó, többnyire azt tapasztalom, hogy képletesen azonnal eggyel alacsonyabb polcra helyezi az adott művet. Valahogy kialakult az irodalmi élet szereplőinek többségében (a kivételnek, mint mindig, ezúttal is tisztelet) valami eredendő, zsigeri ódzkodás a humortól. Azt hiszem, erre utal a fülszöveg is, hogy egyrészt most már elég régóta egyre nagyobb divat humortalan, komor, egységesen sötét összképű műveket írni, s talán még nagyobb sikk azokat – a valamennyi humorral is bírókkal szemben piedesztálra emelni. Hogy ez valamilyen erőltetett komolykodás, vagy eredendő sótlanság miatt van így, nem tudnám megmondani, azonban tény és való, hogy a „humoros” jelző általában magával szokta vonni a felszínes, értéktelen stb. konnotációkat. (Akik például az én gimnáziumi osztályomban középszinten érettségiztek, „Az irodalom határterületei” tételben az Így írtok ti-t találták. Azóta sem bírom értelmezni a dolgot.)
S. D. A Cyrano de Bergerac orr-monológjából vett részlet vált a kötet mottójává: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” Mit emelnél ki a te Sziránód jelleméből, a tulajdonságai közül? Én hosszas töprengés után biztosan az áldozat-létet. Hadd idézzem a szövegrészt:
„Márpedig ez volt Sziránó mindene, s egyben kedvenc lelki ínyencfalatja is, az áldozat-lét, az elnyomás, a méltatlanul elszenvedett sérelmek, az elárulva levés.”
Ny. G. Á. Nehéz dolog ez a jellemből kiemelés. Te mit emelnél ki magadból? Ha valami igazán lényeges Sziránónál (és szerintem ennek a következménye ez az állandó áldozatként tetszelgés is), az az, hogy mindig rettenetes túlzásokba esik – ez egy igen kellemetlen közös vonásunk (de nála még a túlzásba esés sűrűsége és mértéke is el van túlozva hozzám képest). De nem ilyen egyszerű ez, nem arról van szó, hogy Sziránó meglát egy bolhát és felkiált, hogy: „jé, egy elefánt!” Sziránónak ugyanis egyrészt működik valami többé-kevésbé jól kalibrált realitásérzéke is, és emellett, ettől korántsem függetlenül működik benne ez az állandó (érzelmileg és a gondolataiban is) túlzó hajlam. Tehát egyszerre látja úgy a dolgokat, ahogy (vélhetően) a legtöbbek szerint is vannak, ahogy szerinte (és mások szerint) lehetnének, meg ahogy kéne lenniük stb. Valószínűleg a legtöbben ilyen többes látásban szenvedünk, csak nála ahelyett, hogy összeállnának ezek a képek, inkább tusakodnak egymással. Amelyik épp nyerésre áll, annyira lesz túlzó a megközelítése. Azt hiszem, ez azzal is összefüggésben van, hogy Sziránó mintha rettegne a normalitás, az átlag minden fajtájától. Az ember vagy a legszebb, a legjobb és legnépszerűbb, vagy a legcsúnyább, leggonoszabb és legmagányosabb legyen. A regény egyik nagy tétje is ez, hogy mit kezdjünk ezzel a végletek közti, kétes-köztes tartománnyal.
S. D. A narráció érett, kacifántos stílusa, és az így kibontakozó kisgyerek koravénsége sokszor egybecsúszik. Vajon itt van-e tudnivaló a narrátorról? És vajon maga a szerző (agyilag) hány évesre datálná a főhős Sziránót? Miért érzek én mégis benne valami időtlenséget? Sőt… nem csak kortalanságot, hanem valahogy korszakidegenséget? Sziránó állandó (önkéntes és átkoztatott) kívülállóságára is célzok itt.
Ny. G. Á. Ha akarnék, sem tudnék vitatkozni a sejtéssel. Már csak azért sem, mivel szándékosan is bonyolítottam kicsit főhős és narrátor viszonyán, hiszen, mint az egyik fejezetből kiderül, tulajdonképpen végig nem tudhatjuk, mikor ki beszél éppen, s azt sem (feltétlenül), hogy kiről, hiszen narrátor és hőse oda-vissza egymásról írogatnak, és – hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet – mindketten Sziránónak hívják a hősüket. Mindezzel leginkább az volt az intencióm, hogy kissé elmossam a kettejük közti határt, vagy legalábbis irrelevánssá tegyem azt a kérdést, hogy ki beszél és kiről, egyben megpróbálva arra terelni inkább a figyelmet, hogy miről és hogyan. De egyébként is, azt hiszem, ez a regény majdnem minden szereplőjére igaz, hogy nemcsak felnőttes gyerekeket, hanem infantilis felnőtteket is találunk benne. Úgy gondolom ugyanis, hogy annál jóval komplikáltabb az, hogy – akár kulturálisan, szociológiailag vagy pszichológiailag – mit értünk felnőtt és gyerek alatt, mint hogy még mindig fenntartható legyen a sok évszázados (durván leegyszerűsítő) felfogás, ami az ártatlan, az élet által még meg nem rontott kis majdnem-emberek és a komoly, fontos problémákkal küzdő felnőttek szembeállításával él. Ordas nagy közhely, mégis, azaz, éppen ezért is igaz: a felnőttek többségében megmarad több-kevesebb gyermeteg vonás, de ez fordítva is érvényes, a gyerekek sokkal „felnőttesebbek” annál, mint amilyennek általában képzeljük, vagy amilyennek regényekben, filmekben ábrázolva látjuk őket. Ezért is lehet, hogy valami pulzáló mozgás, jojózás fedezhető föl a főszereplő és a róla beszélő narrátor közt: néha nehéz is megkülönböztetni őket, máskor meg egyértelműen máshonnan-máshogyan szólalnak meg. Ha ez együtt jár némi időtlenséggel, s úgy általában vett kívülállással is, úgy érzem, már sikerült valamit elérnem, hiszen mindig is ilyennek képzeltem a figurát, a helyzetet és lehetőleg annak elbeszélését is. Azt az érzést szerettem volna elérni, hogy bár elég pontosan belőhető, mikor játszódnak az elbeszéltek, úgy tűnjön, mindezek a dolgok bármikor megtörténhettek volna. Ha tényleg így van, és a konkrétak mellett valami általános is szorult a regénybe, már nem volt hiába a vele való sok munka.
S. D. Sziránóban ott az erény (hajlam a fennköltségre), a kifinomultság (verbális túlkapás), és mindenek előtt komoly önreflexív munka. Pl. „Sziránó úgy döntött, mégsem lesz gazember.” Szerinted mennyiben hordoz a mű posztmodern irodalmi vonatkozásokat, akár szövegszerveződés, szóválasztások vagy karakterépítés szintjén?
Ny. G. Á. Szerintem ez a regény úgy viszonyul a posztmodernhez (volt már, hogy ugyanezzel a példával éltem az intertextualitás kapcsán is), ahogy a csokoládé a mogyoróhéjhoz… Jó esetben nem az benne a meghatározó összetevő, de azért korántsem véletlen, hogy feltüntetik a csomagoláson: nyomokban tartalmazhatja.
Alapvetően sok, elsősorban a posztmodernséghez köthető technikát használ a regény (nem lineárisan kezeli az időt, felbontja – vagy inkább eleve számításba sem veszi – a klasszikus, egységes narratív struktúrát, sok benne a vendégszöveg is), de összességében mégsem érzem igazán ebbe a kreclibe tartozónak. Fellengzősnek hathat a jelző (pláne, ha az ember a saját műve elé rakja), de szerintem sokkal inkább eklektikus ez a szöveg, mint posztmodern. Jó és rossz értelemben egyaránt. Ez nyilván attól sem független (sőt), hogy úgy az írás első harmadáig novelláskötetet, novellafüzért terveztem, amelynek meglehetős különböző (stílusú, felfogású, adott esetben: tipográfiájú) darabjait leginkább a közös főszereplő és a nagyjából konzisztens világ tartotta volna össze. Aztán úgy ennél az emlegetett egyharmadnál (még mindig novelláskötetet tervezve, de tudat alatt már mégsem azt) egyre regényszerűbben kezdtem hozzáállni magához az íráshoz. Elkezdtem összecsiszolni, egymással is közös nevezőre hozni a már meglévő szövegeket, regényszerűen gondolkozni egyes karakterek sorsáról, szerepéről, kiemelni magamnak a szöveg (lám, elkezdtem szövegek helyett szövegként gondolni rá) sarokpontjait, a legfontosabb jeleneteket, illetve kapcsolódási pontokat találni az egyes részek közt. De mindvégig nagyon élveztem, hogy novellánként/fejezetenként más-más stílusokat, ízeket próbálhatok ki. És még most, jóval a megírás befejezése után is nagyon izgalmasnak tartom, hogy az olvasó lényegében végig egyetlen, egységes szöveget olvashat, de ez a szöveg, mint valami könyvtári kaméleon, folyton változtatja a külsejét. Mindig más, miközben ugyanaz marad.
S. D. Milyen írói elmozdulást jelent(ett) számodra a Sziránó két versesköteted után?
Ny. G. Á. Az az igazság, hogy kronolágiailag nem volt elmozdulás. Mielőtt az első, Helyi érzéstelenítés című kötetem megjelent 2010-ben, már nagyon előrehaladott állapotban volt a Sziránó. Azaz, nyilván még nem a most megjelenő (rengetegszer át- és átjavítgatott) változatról van szó, de magának az alapszövegnek, ennek a körülbelül harminc hosszabb-rövidebb fejezetnek a megírása be is fejeződött 2010 novemberére. Szóval az eddig megjelent dolgaim, az első két verseskötetem, a Petrence-versek és ez a kisregény inkább hosszan egymás mellett futó, készülő párhuzamos történetek (na tessék, megint egy akaratlan irodalmi utalás) voltak, mint egymásra épülő fázisok. Hogy külső szemlélők (értsd: a kevés irodalomszerető, tehát az olvasók) szemszögéből nézve jelent-e elmozdulást a prózai bemutatkozásom az eddig a nevem alatt megismert versvilághoz képest, számomra megítélhetetlen. Mindenesetre az én szememben (zsengéket ontó dilettánskoromtól kezdve) nincs hierarchikus különbség a két műnem között. Egyaránt vagyok próza- és versíró.
Ha pedig már mindenképp elmozdulás: azt majd (legalábbis ahogy én, szerzőként, nyilván gyarlón és részlegesen, de valamelyest rálátok) úgy sejtem, inkább a nyár végén elkészült, s ha kiadót is találok hozzá, jövőre talán megjelenő új verseskötetem, illetve, amikor majd elkészül (de az még gyanítom, igen sokára lesz), a Sziránó folytatása hozhatja meg. Azt hiszem, mindkét műnemben kb ekkorra fogok elérkezni a nagykorúság határához. De persze az is meglehet, hogy csak olyan vagyok, mint azok a kamaszok, akik már felnőttnek hiszik magukat, miközben még az sem egészen biztos, hogy már iskolaérettek.
S. D. Létezik-e Sziránó főszereplésű versed?
Ny. G. Á. Legfeljebb véletlenül. A már íródó folytatásban (legalábbis jelen állapotában úgy néz ki) lesznek a lineáris cselekményt megszakító, többé-kevésbé egyperces hosszúságú betétszövegek. Ezek közül egy kétségkívül versszerű tördelésű „Sziránó-rövidke”, miután (döntésképtelen lévén) rábíztam a szerkesztőre a műfaji megjelölést, versként jelent meg. S bár én úgy 51-49 százalék arányban mégis inkább prózának érzem, ilyen alcímmel, hogy „Sziránó éneke”, asszem egy büdös szavam nem lehet, ha valaki versként olvassa. Tehát igen, van ilyen. (Itt el is olvasható: http://kepiras.com/2013/08/nyerges-gabor-adam-verse-2/ )
S. D. Ismersz-e még más olyan irodalmi szereplőt, aki rendszeresen konstans okoskodásával sodorta volna bajba magát?
Ny. G. Á. Erre a kérdésre sem könnyű válaszolni, mert ilyen szituációkban még a memoritereknél is kevésbé működik az irodalmi memóriám, bevallom, nem tudom. Viszont valami másra is rátapintottál a kérdéssel, cserébe erről beszélnék egy picit. Gyakran megkapom (persze rendre olyanoktól, akik csak részben vagy egyáltalán nem olvasták a regényt), hogy ez bizonyára valami könnyed, felszínes dolog. Én ezt egy részről persze nem is tagadom, hiszen valóban nem valami véres, tragikus rémdráma kerekedik belőle. És hát Sziránó a maga ügyetlenkedésével, fizikai és érzelmi csetlés-botlásaival lehetne akár igazi bohóc, klasszikus komikus szereplő is. Ha azonban az olvasó képes egy kicsit más perspektívából is ránézni erre a kisifúra (amit a regény és a tervezett folytatásai szándékuk szerint propagálnak is), amit látnak, korántsem lesz annyira könnyed és szívderítő. Hiszen gondoljunk csak bele, itt van egy tipikusan önsorsrontó karakter, aki anélkül szabotálja a saját boldogságának lényegében mindenfajta lehetőségét, hogy egyáltalán észrevenné azokat. Lényegében a boldogságkeresés fáradhatatlan erőfeszítései választják el a boldogulástól. Ennek ékes példája, hogy míg ő közel s távol a legkommunikatívabb szereplő a regényben, tényleges kommunikációra szinte képtelen. Ezért olyan végtelenül és (legalábbis az én, bizonyára valamelyest elfogult olvasatomban: egyáltalán nem vicces módon), menthetetlenül magányos.
S. D. Ha teremtened kellene Sziránó számára egy tökéletes ellentétet, egy antihőst, aki hősünknek mindenben ellentéte, hogy nézne ki, mi jellemezné?
Ny. G. Á. Azt hiszem, ez a tökéletes nemezis már meg is teremtetett. Sziránó legnagyobb ellenfele, tudatos és öntudatlan rosszakarója saját maga. Nemcsak az állandó önszabotálás okán, hanem abban a tekintetben is, hogy (ahogy én most látom a figurát), nagyon jó esélyei vannak rá, hogy felnőttkorára vérbeli manipulatív szörnyeteggé váljon. Hazudnék, ha letagadnám, hogy ez a veszély részben a saját szorongásaimból is táplálkozik, de azt sem tagadhatom, hogy Sziránó és én sok tekintetben különböző utat járunk be. Azonban azt hiszem, ahogy egyre jobban megismerem és ahogy egyre több oldalnyit írok meg belőle, ez lehet a majdani trilógia legnagyobb kérdése, nevezetesen, hogy a (látszólag) apró banalitásokban megmutatkozó személyiségjegyekben valójában milyen emberi potenciál rejlik. Kicsit úgy érzem magam, mint egy aggodalmas szülő. De majd meglátjuk.
S. D. Azért ez a regény megforgat, fölidéz jópár prózaírói copyright-ot. Van kedved nevesíteni a számodra fontos írókat, akik – áttételesen bár, de – hozzátettek a művedhez?
Ny. G. Á. Micsoda meglepetés, erre is többszörösen nehéz válaszolni. Egyrészt, mert az ember nyilvánvalóan nem tudja felfedezni, visszakövetni és számontartani az összes őt ért hatást, és így sokat észre sem vesz – amíg nem szembesítik ezekkel. Nemrégiben egy, a könyv kapcsán tartott est keretében Darvasi Ferenc például – bizonyos aspektusokból – Esterházyt, Kosztolányit és Karinthyt is fel vélte fedezni a könyv szellemi felmenői közt. Mit mondhat az ilyesmire az ember? Enyhén megilletődve elpirul, hogy köszöni, megtisztelő. Ha már csak annyit hozzátesz, hogy „igen, végső soron én is így érzem”, a jóisten le nem mossa róla, hogy nagyképű – mert tényleg az is. És hát ez a másik probléma, hogy az ember bárkit nevez meg irodalmi előképeként, akarva akaratlan is mintha ezekhez a nagyságokhoz hasonlítaná magát – mármint nemcsak technikai megoldások, hanem a színvonal terén is. Ilyenkor persze illik megjegyezni, hogy természetesen tudod, hogy te nem vagy egy Ez vagy Az, ami persze ténylegesen így is van, de akinek épp mondod, már rég arra gondol, hogy dehogynem, nyilván ilyen nagyra vagy magaddal, bárhogy is tagadod.
De azért mégis megkísérelnék válaszolni valami konkrétabbat is. Ezen a már emlegetett könyvbeharangozó esten három (minden tekintetben meglehetősen különböző) irodalmi előképet is megneveztem: az Iskola a határont, A Legyek Urát és a South Parkot. Mindet (túl azon, hogy mindhárom műnek nagy rajongója vagyok) elsősorban azért, ahogy a maga korában és elsődleges (irodalmi) közegében (ez a South Park esetében természetesen inkább rajzfilmes közegként értendő) a bevett, megszokott és konvencionálishoz képest merőben szokatlan módon közelített a gyermeki lélekhez, a gyerekszereplők ábrázolásához. Ez nagyon nagy hatással volt rám.
Amit azonban a beharangozó esten nem említettem: az egyik legkedvesebb könyvemben, A Buddenbrook házban, ami persze egyébként is a világirodalom egyik legnagyobb csúcsteljesítménye, van egy egészen elképesztő húzás. Az utolsó előtti fejezetben Thomas Mann felfüggeszti az odáig többé-kevésbé egyenletes sebességgel kibontakozó történetet és kvázi előrántja, mint bűvész a nyuszit, az odáig leginkább a háttérben statisztáló Hannot. A fejezet az ő egy napját meséli el – valami elképesztő módon, rengeteg érzékenységgel, humorral, és mégis, valami nehezen megfogalmazható, baljósan nyomasztó (de sosem direkt hatásvadászatra utazó), rendkívül finom tónussal festve. Egyszerre veszi olyan komolyan saját gyerekszereplőjét, amennyire előtte és utána is csak kevesen, közben viszont sosem felejt el egy-két lépés távolságból (tehát némi finom iróniával szemlélve) tekinteni rá. A Sziránó írása közben még nem, de utólag már a ráismerés élményével tudatosult bennem, hogy ez a szemléletmód, ez a láttatás mekkora felszabadító erővel bírt számomra is abban, hogy megtaláljam a megfelelő(nek hitt) hangot, amivel a Sziránóban elmondottak egyszeriben elmondhatóvá váltak.
S. D. Sziránó – koránál fogva – még igencsak pendelyes. Megismerhetjük majd idősebb korában is? Folytatódik a történet?
Ny. G. Á. Ha pár hónappal korábban készül ez a beszélgetés, még sokkal inkább feltételes módú választ adtam volna. Most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy igen. Úgy voltam (most is úgy vagyok) vele, hogy ez vagy egy (tehát a frissen megjelenő) vagy három könyvnyi anyag. Írogattam picit – vázlatokat, kis részleteket, tollgyakokat – a leendő másik két regényhez is, de amíg ez a kézirat nem kapta meg a megjelenéshez szükséges zöldutat (értsd: harmadik nekifutásra megítélt NKA-támogatást), nem éreztem magamban a lelkierőt, hogy belevágjak bármi érdemi folytatásba – mire föl, ha ez se jelenhet meg? Az utóbbi hetekben-hónapokban viszont már sokkal aktívabb voltam (zsebemben a megnyugtató hírrel, hogy lesz könyv), és érdemben is belekezdtem a folytatásba. A dolgok jelenlegi állása szerint ráhagyom magam a magyar oktatás evolúciós rendszerére: az első regényben Sziránó hattól tizennégy éves koráig terjed, a másodikban (zömében) gimnazista lesz. A tervezett harmadikban valamivel fiatalabb, mint most én vagyok, kezdő egyetemista, és úgy minimum jó öt-tíz évvel öregebb lehet nálam a végére. Odáig fogjuk megismerni a sorsát – ez a terv.
S. D. És akkor a végén még hadd tudakozódjak a Fagyott pacsirta szerzőjéről… Szeptember 11. volt az Előbújás Napja. Azért gondolom, hogy Petrence Sándor nem ezért időzített így. Miért pont most adtad fel az inkognitód, miszerint te állsz a Petrence-álnév mögött? Milyen eddig a fogadtatás? Mi lesz ezután Petrence Sándor sorsa? Továbbra is bőszen írja majd költeményeit?
Ny. G. Á. Nos, kezdjük azzal, hogy nem annyira Petrence Úr időzített, mint inkább a 2000 szerkesztősége és én. Tudniillik, itt nem annyira az ő, sokkal inkább az én (mögüle/mellőle) való előbújásomról volt szó. De az utóbbi napokban olyan hírek jutottak vissza hozzám, hogy Petrence bátyám nehezményezi – ha nem is az én leleplezésemet, de annak módját mindenképp. Úgy érzi, túl nagy lett a hűhó körülöttem és túl is lett méretezve a munkásságában betöltött szerepem. Talán igaza van, mindenesetre még vitatkozunk a hogyan továbbról. Neki most, mint legutóbbi beszélgetésünkkor mondta, elege lett „az egísz retkes irodalombú hugy it, ki forgassák a nevem s lítezíssem, mint ha csak a Nyergess talátt vóna ki magamat es. Há engem es anya szűt, ha csak azt es ki nem talátták. Há a jó nem jóját már!” Ilyesmiket mondott, de szerintem egyszerűen csak elfáradt picit, azt leplezi. Most, hogy már évek óta ismerem Petrence Sándort, nyugodt szívvel merem állítani, hogy ha egyszer újra lesz miről írnia, akkor fog is megint. Addig viszont egy büdös sornyit sem.
Az viszont megnyugtató, hogy ha Sándor nehezményezi is a szerinte túl sok (meg helyette túlságosan rám irányuló) figyelmet, a szemtől szembe kapott visszajelzések eddig (kevés kivétellel) pozitívak. Kezdek is féltékeny lenni Petrence kollégára.
