A költészettel lehet a legjobban csajozni, mondta Bajtai András kortárs költő a versmob 0411-ben, két évvel ezelőtt. 
Amikor beleolvasok Nyáry Krisztián második könyvébe, és egyúttal bekukucskálok az elmúlt századok költőinek és írónak szerelmi életébe, beigazolódni látszik ez a megállapítás. Sok szép kisasszonynak és asszonynak imponált, hogy a múzsa szerepében tetszeleghetett, és rácsimpaszkodva a másik nevére, beírhatta nevét a történelembe. De volt úgy, hogy nő, jelesen Kaffka Margit gondolta azt, hogy a másik neve az ő nevének köszönhetően marad majd fent: „Ha te engem elvennél feleségül, még ötszáz év múlva is írnának rólunk, mint híres szerelmesekről.” – mondta szegény Szabó Dezsőnek.
Negyvenféle szerelem gyűjteménye az Így szerettek ők 2, amelynek Nyáry Krisztián elmondása szerint egyetlen célja, hogy kedvet csináljon a művekhez. A Margócsy István által irodalomtörténeti Story magazinnak minősített könyv második részét nem a pletykák, és nem is a költői életművek iránt érzett kíváncsiság miatt kezdtem el olvasni. Engem a szerelem archetípusai érdekelnek, és hogy van-e köztük egyetlen unalmas, mindannyiunk által hajszolt, egyszerű, boldog történet. De hamar belátom, a könyvben ilyet nem nagyon találni, ezért egy idő után inkább női példaképek után kutatva olvasom tovább Nyáry Krisztián könyvét.
Legyek Judit Etel, akit egy napon megszöktet Karinthy Frigyes, és bujkáljunk hónapokon keresztül Berlinben, végül haljak bele a spanyolnáthába rúzzsal és tükörrel a kezemben? Legyek inkább Mikes Klára, a mindent eltűrő feleség, vagy inkább Korzáti Erzsébet, semmiért egészen, huszonhat éven át? Netán Károly Amy, feleség és óvónő egyben? Esetleg bújjak a széphangú Kozmutza Flóra bőrébe, két férfit szeretve, a döntést a sorsra bízva? Vagy válasszam Török Sophie sorsát, és beszéljek az én Kazinczymmal nappal németül, éjszaka magyarul? Nem lehetne valami egyszerűbbet mégiscsak?
Csengetnek.
Egy barátom az. Errefele járt. Költő egyébként ő maga is, akinek az életéből Nyáry Krisztián még további három kötetet adhatna ki. Végignéz az íróasztalomon álló könyveken. Kezébe veszi egy fiatal írónő első regényét, beleolvas. Jók az első mondatai. Ki ez a csaj – kérdi.
Mondom, hogy X. Z. írónk a felesége.
Ja, akkor azért ír ilyen jól.
Ez a mondata roppant feldühít. Megiszunk egy kávét, és nem is marasztalom tovább. Aznap már csak olyan szerelmek után kutatok Nyáry könyvében, ahol a feleség nem arról lett híres, hogy ő volt Q. költő múzsája, angyala, kurvája. Társ volt, aki véletlenül ugyanazt a szakmát űzte, mint a férje. Ilyet is találok szerencsére. Például Hamvas Béla és Kemény Katalin szerelemét, vagy mondjon akárki, akármit, én Mészöly Miklós és Polcz Alaine házasságát is ilyennek hiszem. Nyáry Krisztián ironikus, olykor kissé elnagyolt, de mindenképp jó stílussal megírt történetei pedig visznek magukkal, egy picit szinte már unom is, hogy szeretni tényleg ilyen bonyolult. Pihenésképp nézem a könyv szép képanyagát. Nehéz elhinni, hogy ezek mögött a letisztult, erős vonások mögött ilyen sorsok húzódnak. Hogy a nem, az hányszor volt gyenge igen, a talán mögött mennyiszer vacogott egy szégyenlős nem, és az igen hányszor takart csalóka nemet. Önkéntelenül is eszembe jut, hogy a mostani költőnemzedék után vajon milyen sztorik maradnak majd fenn. Nyáry Krisztián megfogadta, hogy több könyv nem lesz. Amíg azonban szerelmek lesznek, addig versek is, biztosan. A többi meg tulajdonképp mindegy is.
