A halál nem válogat, az ember igen. Igen? És hogy jön a képbe isten? Hiszen ha az átlagember csekély teológiai ismereteire támaszkodunk illő tudnunk, hogy a biblikus értelemben vett isten soha nem válogat, még ha/főleg ha emberéletekről van is szó, továbbá sosem kérkedik valódi szerepével. Isten nem játszik istent.
Ezt a frissen készült Bodzsár Márk rendezte magyar filmet számos recenzió éri hol pozitív, hol negatív köntösben, persze ízlések és pofonok.
Luxemburgban, a CinÉast fesztiválon különdíjat nyert, ám hazai berkekben nem ilyen egyértelmű a siker.
Az érdekes dramaturgiai, gyakorlati megoldások és rendezői bátorság után csalódások hada üti arcul a mozi puha, plüss székébe süppedt embert. Na de nézzük a dolgok jó oldalát is, a sztori maga érdekes, nem vontatott, ám egyszerű. Két helyszín, Magyarország és Jugoszlávia, egy nő és egy férfi távkapcsolata, egy háromtagú mentőalakulat, egy temetkezési vállalkozó, sok „kampó” és zsíros meló.
Kevésbé cizellált formában adott egy Jugoszláviából disszidált, kezdetben lelkiismeretes fiatal orvos – Milán, Ötvös András –, egy degenerált, altatógáz függő mentősofőr – Kistamás, Keresztes Tamás – és egy tapasztalt, laza ám flegma mentőorvos – Fék doktor, Rába Roland. Mellékszerepben pedig Milán menyasszonya, a füves-részeges ápolónő – Tánya, Stork Natasa –, valamint a temetkezési vállalkozó, a hidegvérű, érzéketlen karakterű frátert alakító Vinnai – Zsótér Sándor –.
’Kilencvenkettőt írunk, ennek megfelelően a kórházak a hamisítatlan retro feelinget idézik, sajátos, kissé nyomasztó hangulattal fűszerezve a kizárólag éjszakai képsorokat. A film erkölcsi dilemmája hamar kibontakozik, rendelkezhet- e orvos a beteg életével/halálával. Eddig nincs semmi különös, alapesetben mindenki hangos nemmel felelne – elvégre az orvosok az élet védelmére esküdtek fel – de mi van akkor, ha a pénz is bekúszik a sztoriba? Nem ilyen egyértelmű a válasz akkor is, ha minden haláleset után harminc márka és egy vacsora jár? Ha az ember nincstelen és éhes, egyenesen „kénytelen” letérni a helyes ösvényről? Hősünk nem élt a visszautasítás lehetőségével, idővel bátran beadta a szívmegállást előidéző kálium dózist, esténként pedig kissé lelkifurdaltan falta a kínait, és elszabadult a pokol; vér, kegyeletsértés, trágárság, egy kis funkciótlan pornográfia, aktív eutanázia a feketehumor leplébe bugyolálva.
Ha a film fő koncepciója a lazaság és az abszurd humor prezentálása, akkor valami kevésbé komoly témára – pl egy rituális disznóvágásra – sokkal inkább illettek volna az egyébként gazdagon véres jelenetek és a morbiditás.
Itt kerülhet szóba a „viccesség” létjogosultsága is, ami azért valljuk be, nem örökérvényű. Hiszen igaz, hogy a „móka” átsegít az élet komoly dolgain, de tényleg érvényes ez a halálra is? Bele lehet röhögni a halál, gyilkosság, halottak, a gyász, a túlvilág képébe? Nem pofátlanság ez egy kicsit?
Ha egy filmről, mint műalkotásról beszélünk, a halál tényén való mulatás, vagy annak szándékos előidézése anyagi haszon reményében abszolút pofon az orvosi hivatásnak, a hippokratészi eskünek és az egészségügy megítélésének ugyanúgy, mint az életben. Tudva, hogy mindezek nálunk bármikor parázs vitákat generálnak, nem feltétlenül konstruktív erejű a produkció latens üzenete. Minden szellemi termék morális konklúziót kelt a közönségben, ez esetben azt a hangos gondolatot gerjesztheti, hogy: – „ Na, ez a magyar egészségügy.” Korrupt, hentes, halálvadász, megvesztegethető, ahol mindenki csak úgy tudja elviselni a napi stresszt, ha iszik, altatógázt szív, vagy zabál, mint egy disznó.
Hogy mi értelme volt ennyi pénzt – 206,5 millió forintot – és időt – öt évet – a forgatásra fordítani? Ki és mit akart ezzel előtérbe hozni? A halált poénra venni, vagy a poént halálra?
Az egészségügyi személyzetet lehúzni és feketére festeni? Vagy szimplán csak jó nagy porfelhőt kavarni bizonyos tabuk feszegetésével? Ez egyelőre csak egy éterbe kiáltott dilemma. Annyi bizonyos, hogy feloldatlan feszültség, káosz, zavarodottság marad utóízként, és még egy költői kérdés:
Mit szólna Győrfi Pál, ha ezt a karikatúrát meglátná?
Ezt szólta (a szerk):
Nyílt levél Bodzsár Márk filmrendező úr részére
Tisztelt Rendező Úr!
Az Országos Mentőszolgálat bajtársi közösségét hétezer mentődolgozó, mentőápolók, gépkocsivezetők, orvosok, mentőtisztek, mentésirányítók alkotják. A mentők szóvivőjeként – és több, mint 20 évig betegeket ellátó mentőtisztként is – kijelenthetem, hogy az alacsony bérek és a nehéz munkakörülmények ellenére mindannyiunkat egyetlen dolog tart a pályán, ez pedig nem más, mint hivatásunk szeretete, a betegeken való segítés szándéka. Isteni műszak című alkotása (mely műfaját tekintve játékfilm és így az abban megjelenített szereplők, történések megválasztása az alkotói szabadság körébe tartozik) mélyen megbánt, kigúnyol és negatív színben tüntet fel minket, az életmentés hivatásának elkötelezett és sok szempontból kiszolgáltatott képviselőit. Műalkotásának nézői közül azok, akik a mentőknél dolgoznak, felháborodva és tanácstalanul kérdezik, hogy vajon tűrniük kell-e a megaláztatást, azok pedig, akik bármikor ellátásunkra szorulhatnak, filmje alapján úgy érezhetik, hogy bizalmukat az Országos Mentőszolgálat és dolgozói nem érdemlik meg. A nézők kevéssé figyelnek a részletekre. Magyarországon a mentőellátás egyenlő az Országos Mentőszolgálattal, így nem veszik észre, hogy a mentőautó kissé különbözik futó kocsijainktól, vagy hogy az egyenruha arculati elemei egy korábbi időszakhoz kapcsolódnak. Számukra a kisfilm a mai magyar valóságot illusztrálja. Ez az eljárás véleményem szerint nem tisztességes. Úgy is fogalmazhatok, hogy övön aluli ütés, melynek eredményét, következményeit meggyőződésem szerint egyetlen jóérzésű ember (legyen akár művész), így Ön sem kívánhatja.
Tudomásom szerint az Isteni műszak forgatókönyvét egy berlini ösztöndíj segítségével tovább kívánja fejleszteni. Bajtársaim nevében kérem, hogy munkássága során legyen tekintettel kárvallottjainak szempontjaira is!
Üdvözlettel,
Győrfi Pál
kommunikációs és pr igazgató
Országos Mentőszolgálat
Bodzsár Márk válasza:
Nyílt válaszlevél Győrfi Pál Úr részére Tisztelt Győrfi Pál Úr!
Mind magánemberként, mind filmalkotóként azt gondolom, hogy az Országos Mentőszolgálat – és az összes többi Magyarországon működő mentőszervezet – felbecsülhetetlen értékű társadalmi feladatot lát el, és bennem is a tisztelet és a megbecsülés érzését ébreszti fel, hogy Ön és kollégái nap mint nap a betegek segítésén munkálkodnak. Ha nem így gondolkodnék a mentők munkájáról és társadalmi szerepéről, valószínűleg fel se keltette volna az érdeklődésemet az újsághír, mely illegális eutanáziát folytató lengyel mentősökről szól. Alkotóként ugyanis a nehezen vagy egyáltalán nem feloldható konfliktusok és morális dilemmák foglalkoztatnak, és azt gondolom, ez a valós eset izgalmas kiindulási alapként szolgál egy teljes mértékben fikciós történet kidolgozáshoz, amiben kitalált karaktereket látunk, kitalált helyzetekben.Filmtervemnek nem célja, hogy akár a mai, akár a közelmúltbeli magyar valóságra közvetlenül reflektáljon, és a valóságból merített tényeket mozgóképes állításokká formálja: ez a dokumentumfilm, és nem a fikciós játékfilm feladata. Azzal tisztában vagyok, hogy az összes művészeti ág közül talán a film érintkezik a legtöbb ponton a valósággal, és azt is tudom, hogy a fikció nem pusztán része a valóságnak, hanem formálója, alakítója is egyben. Mindazonáltal a kicsit is reflektált gondolkodás képes különbséget tenni képzelet és valóság között. Ha Ön egy nyílt levél helyett egy novellát küldött volna nekem, amiben egy fiktív filmrendezőről olyasmiket állít, hogy a munkája során nem járt el tisztességesen, és övön aluli ütést mért az Országos Mentőszolgálatra, akkor a szöveg esztétikai minőségét kezdem el vizsgálni, az állításait egyáltalán nem vonatkoztatom saját magamra, és csak akkor reagálok, ha esztétikai értelemben is érvényeset tudok mondani.Az Ön és bizonyos kollégáinak a reakciója előtt azért állok kissé értetlenül, mert egy vállaltan fikciós filmtervet kezelnek dokumentumanyagként, és mintha pont Önök lennének azok, akik nem figyelnek eléggé a részletekre, amik a filmi realizmust megteremtik ugyan, ám egyúttal el is távolítják a filmet a közvetlen valóságtól. Egyáltalán nem áll szándékomban, hogy aláássam a mentők iránti közbizalmat, vagy hogy a mentőket kigúnyoljam, provokáljam. A filmterv mögött nem húzódik meg semmilyen destruktív szándék, és ezt rajtam kívül még sokan így gondolják: az interneten látható filmelőzetesre eddig szinte kizárólag a mentők részéről érkeztek negatív hozzászólások, ám a különböző fórumokon és videómegosztókon olvasható bejegyzésekből az is kiderül, hogy az Ön bajtársai között is vannak olyanok, akik kifejezetten pozitívan reagáltak az előzetesre.Tanulva az előzetes keltette negatív reakciókból, a továbbiakban még körültekintőbben fogok eljárni a munkám során, és igyekszem filmi eszközökkel is még jobban kihangsúlyozni és alátámasztani a film fikciós jellegét. És ha a film egyszer valóban elkészül, ugyanezt a gyakorlatot fogom követni a sajtóbeli megnyilvánulásaimban is, mint ahogy azt tettem már most, az előzetes kapcsán is.Szívesen meghallgatnám, és komolyan fontolóra venném, ha esetleg volna az Ön részéről konkrét ötlet arra nézve, hogy a filmbeli mentős karaktereket hogyan lehetne még pregnánsabban megkülönböztetni az Országos Mentőszolgálat dolgozóitól.Üdvözlettel:
Bodzsár Márk
Forrás: Origo.hu
