Kitekintek a 44. utcára néző hatodik emeleti hotelszobám ablakán, velem szemben hatalmas irodaeépület. A szürke acélkeretekbe fogott üveg minden irányban egy másik üvegnek szomszédja. Olyan magas az egymás mellett felhúzott épületek sora, hogy nem tetszik ki tőlük az égbolt. (Takács Izolda New York-i riportja és fotói)
Tiszta mértani formák, függőleges és vízszintes találkozása, hűvös elegancia. Szememmel automatikusan a járókelőket kémlelem, akik még nyárias öltözetükben, gyors léptekkel követik egymást. Az emberek már csak ilyenek, mindig sietnek valamerre. A becsukott ablak nem szűri meg az erős, szűnni nem akaró dudálások zaját. Az utcaképet türelmetlenül haladó sárga taxik, fényes Cryslerek, parkoló pályára állított feketeLincoln Town Car stretch limó és egy hosszabb, piros-fehér csíkos cső látványa színezi. Utóbbi a föld alatti erőművek sűrű, fehér gőzét fújja ki magából, akár egy régi mozdony. Az utca enyhe félhomályba borult, de a járdán egy-egy helyen hosszú fénycsík jelzi, valahol erősen süt a nap. Végül mégis próbálok felnézni az égre. Közelebb megyek az ablaküveghez, olyan közel, hogy leheletem bepárásítja azt a részt. Odatapasztom homlokom egyik oldalát a hideg anyaghoz, ésaz ég felé nézek. Sokat halad a tekintetem, amire végre átéri a több, mint húsz szintes épület utolsó emeleteinek vonalát is, és meglátom a tiszta kék eget. Szép idő van. Gyönyörű szeptemberi napsütés egy másik kontinensen. A hangulatom remek. Feltolom az ablak reteszét, beengedem a hangokat. Mindent hallani szeretnék, a hangzavart, az autók dudáit, az új világ összes zaját. Hirtelen ránézek az éjjeliszekrényen levő rádiós ébresztőórára. Bár még nagyon korai időt mutat a hat órás időeltolódás miatt, most ez a korai kelés nem tetszik fájónak. Reggel nyolc óra. Számolok. Ezek szerint otthon körülbelül délután kettő lehet. Sietve elkészülődöm. „Mindkét cipőm vadonatúj,kalapom érintetlen,ruhám idei, jól simul…Egész létem ilyen.” dúdolom magamban, pont úgy, ahogyan Dorothy Parker, aki talán éppen itt, ezen a helyen írta az említett sorokat. Elképzelhető. Ugyanis ebben a hotelben ebédelt minden nap, mint egyedüli női tagja a híres Algonqiun Kerekasztal társaságnak. A Big Apple ünnepelt csoportja az 1920-as években alakult. Írókból, kritikusokból és színészekből állt. Az ördögi kör, ahogy magukat nevezték, az Algonqiun Hotelben találkozotttíz éven keresztül, 1919-től 1929-ig.Ezeken az ebédeken elhangzott aranyköpések, szójátékok és szellemes adomák aztán az újságok címlapjairól köszöntek vissza, híressé téve a társaság tagjait, akik így lassan nemcsak New York-ban, de szerte Amerikában ismerté váltak.Alan Rudolph 1994-ben debütált filmje, a Mrs. Parker és az ördögi kör (Mrs. Parker and the Vicious Circle, főszerepben Jennifer Jason Leigh, Campbell Scott, Matthew Broderick), kitűnően ábrázolja a szerzőnőt és barátait, a híres Algonquin Kerekasztal nem mindennapi, bohém életét, csipkelődő szavakkal teletűzdelt eszmecseréjét.A kör alapító tagjai voltak Heywood Broun, sportriporter, MarcConelly, drámaíró, Ruth Hale, szabadúszó író, aki a női jogokért is harcolt, George S. Kaufman, drámaíró és rendező, Robert E. Sherwood,író és drámaíró, John Peter Toohey, publicista, Aleyander Woolcott, kritikus és újságíró.
A 611-es számú szobámból kiérve azt látom, hogy az ajtón egy kis képkeret van felakasztva, benne egy idézet Harold Ross-tól, aki szintén a kör alapítótagjai közé tartozott.”Editing is the same as quarrelling with writers- same thing exactly” olvasható. (Szerkeszteni nem egyéb, mint veszekedni az írókkal-semmi más.) Harold Ross amerikai újságíró, a The New Yorker magazin alapítója és a lap szerkesztője volt, egészen 1951-ben bekövetkezett haláig. Az elsőThe New Yorker1925. február 21-én került ki a nyomdából.Ross szeretett volna létrehozni egy olyan kifinomult humorral bíró magazint, mely frissítő forrásként szolgálna az olyan elcsépelt humorral operáló kiadványok mellett, mint aJudge, ahol dolgozott, vagy aThe Life. Sikerült is neki, hiszen a magazin mind a mai napig az egyik legnépszerűbb lap a Nagy Almában, és a világon szinte mindenhol ismerik.
S habár a magazin soha nem veszítette el humoros alaphangját, megjelenését követően egy kiemelkedően komoly irodalmi és közéleti fórummá nőtte ki magát.Röviddel a II. Világháború után jelent meg hasábjaina Pulitzer-díjas amerikai író, John Herseyesszéje, a Hiroshima, mely központi helyet kapott a lapban, és a téma még sokáig foglalkoztatta a The New Yorker olvasóit és íróit egyaránt.Az ezt követő évtizedekben a magazin számait a 20.-21. század legtekintélyesebb íróinak novellái töltötték meg, köztük Ann Beattie, Roald Dahl, Geoffrey Hellman, John McNulty, az idei irodalmi Nobel-díjas Alice Munro, Haruki Murakami, Vladimir Nabokov, John O’Hara, Philip Roth, J.D. Salinger, Irwin Shaw, James Thurber, John Updike, Eudora Welty és E.B. White.
A szomszéd szoba ajtaján is egy képkeret, benne egy mondat, ez most Robert Benchley-től: „It took me fifteen years to discover I had no talent for writing, but I couldn’t give it up because by that time I was too famous.” (Tizenöt évembe telt, míg rájöttem, nincs tehetségem az íráshoz, de most már nem hagyhatom abba, mert túl híres vagyok.) A hotel minden egyes szobaajtajára jut egy, a kerekasztal íróinak valamely velős mondatából.A liftet várva, a felvonóval szemben lévő bejáratról Dorothy Parker szól ” Szeretem ezt a várost, miért is kellene elhagynom”- mondta New Yorkról. Rá gondolok, elsősorban a róla szóló film képkockái tolulnak fel emlékeimbe. Rothschild néven született, viszont megtartotta férjezett nevét, ezért maradt Parker. Összesen háromszor házasodott (kétszer Alan Campbellel, akit csak „dilis baknak” becézett), de ezek alatt jó pár kapcsolatban megfordult.Egészen nyugtalan volt, de minden ízében élvezte az életet és a martinit. A maga teremtette értékrend szerint élt, alkotott, a hírnév nem érdekelte. Ő volt a 20. század egyik legszellemesebb amerikai írója, regényeket, forgatókönyveket és kritikákat írt. Híres volt egyedülállóan velős elszólásairól, nem félt támadni a vezető értelmiséget sem, miközben szájából szinte mindig kilógott a cigaretta. Igazi New York-i volt, elsősorban a Vanity Fair és a Vogue magazinokban jelentek meg csípős kritikái, majd a The New Yorker-ben publikált. Az utóbbiban megjelent recenziói, rövid, humoros versei és a rádiómonológok tovább öregbítették hírét az új kontinensen. Verseit többek közt a Life és a McCall’s magazinokban tették közzé, önálló verseskötete az Enough Rope.
Mrs. Parker munkássága nem ért véget Új Amsterdam határainál. New York-ot követően Holywood-ot is meghódította. Miután szakított a „körrel”, nagy sikereket ért el forgatókönyvíróként. Oscar díjrajelölést kapott a Csillag születik (A Star Is Born), mint a legjobb adaptált forgatókönyv – melyet volt férjével, Alan Campbellel, valamint Robert Carson-nal írt közösen, a filmWilliam A. Wellman rendezésében került a vászonra.
Sajátos stílusát kifinomult cinizmusa és iróniája határozta meg. Ma is sokan idézik tréfás mondásait, legismertebbek: „Addig nem érdekel, mit írnak rólam, amíg nem az igazat írják”, „Ha tudni akarod, mit gondol Isten a pénzről, csak nézd meg azokat, akiknek sokat adott belőle”, ha szólt a telefon, azt mondta: „Miféle friss pokol ez?”, ha pedig nagyon egyedül érezte magát, kiírta az irodája ajtajára: „Férfiak”. Bár, ahogy egyre több martini fogyott naponta, úgy érződött az alkohol romboló hatása is kései művein. Életvitele ellenére viszonylag szép kort élt meg, 73 éves korában egy szívroham vitte el. Szokatlan érzékenysége nagyon mély és előretekintő aggodalommal párosult a társadalmi igazságossággal kapcsolatban. Alakja sok művészt inspirált saját korában, de napjainkban is találkozhatunk vele a popkultúra valamely alkotásában, filmekben, dalokban, tv-show-kban.
A falon is képek lógnak, végig a folyósokon, a sötétbarnára festett, fából készült rámák egy-egy régi The New Yorker címlapját keretezik. Kilépve a felvonóból, egyenesen a hallba érkezem. Jobbra egy elegáns vitrin, benne könyvek sorakoznak a már említett szerzőktől, elsősorban az írónő, Dorothy Parker könyve, de vannak itt újabbak is, egy bizonyos Laura Moriarty és több könyv P.G Sturges-tól is.Korábban egy hagyomány élt ebben a hotelben, egy-egy író ingyen maradhatott egy éjszakára, ha felajánlotta könyvének egy dedikált példányát. Ezek a kötetek húzódnak meg jelenleg a vitrinben.Rejtőzik benne mégegy pipa, és egy Matilda névtáblával pózoló, fehér barna foltos macska szobra. Mint egy angol úriember tekint ki a mindig tiszta üveg mögül. Története is van. Ahogy az egyik alkalmazott elmesélte, az 1930-as években, egy meglehetősen zilált macska sétált be a hotelbe menedéket és élemet keresve magának. A hotel akkori tulajdonosa, Frank Case melegen üdvözölte a szőrös utazót és befogadta. Először a Hamlet nevet kapta, John Barrymore színész javaslatára. Sok évvel később keresztelték át Matilda-ra.Jelenleg élő ‘utódja’ rendkívüli népszerűségnek örvend a vendégek körében. Gyakran megfordul a hallban,hogy felügyelje a terepet, sőt, levelet is lehet neki írni, amit egyébként nagyon sokan meg is tesznek, és a világ minden tájáról érkeznek hozzá kedves üzenetek, melyekre aztán a hotel kijelölt alkalmazottai rendre válaszolnak is. Matilda mára témája lett megannyi történetnek, sőt,ahogy a New York-i hírességekhez illik, minden évben születésnapi partyt is ad, s nem kevesebb, mint 150 vendéget fogad olyankor.
A Round Table étterem ma az egyik legkedveltebb hely New Yorkban.Gyakran érkeznekide látogatók kifejezetten azzal a kéréssel, hogy az eredeti „kerekasztalnál” szeretnék elfogyasztani ebédjüket.Művész és kreatív elmék pedig továbbra is találkozóhelynek használják a hotel éttermét és vitatják meg itt gondolataikat és elképzeléseiket, akárcsak egykor a híres ördögi kör tagjai. Kifelé menet a portán nagyon vidáman megkérdezik, ‘How are you?‘, így köszönnek, mindenki kedves. Jól esik a vidámság, akármi is van mögötte. Felmelegít. Kiérek a hotelből, nagy levegőt veszek, ez már a mai New York illata. Kávézót keresek, mielőtt elindulok a Metropolitan Museum of Art-ba. Nem andalgok, sietek, ahogy a New York-iak, nehogy elsodorjon a reggeli munkába indulók árama. A 6th Avenue-en betérek egyújhullámos kávézóba. Szeretem Manhattant, itt mindenki kedvesebb a megszokottnál. Leülök az üvegablak előtt elhelyezett pult elé, és látom az előttem magasodó News Corporation épületének azt a részét, amit az kávézó ablaka vág ki nekem.Elgondolkodom, de a benyomások nem engedik, hogy valami nagyon mély gondolatsor elvigyen. Annyira élő itt minden, hogy csak a jelenre tudok gondolni, arra, ami körülvesz. Nem merülök el semmiben, elsodor magával ez a világ. Boldog vagyok, felszabadult, friss, új és szabad a terhes gondolatoktól. Ez a lazaság hiánypótlóan új. A mai nap is, olyannak tetszik, mintha valami hatalmas erő kiragadott volna az eddigi világomból, és egy friss, szabályos káoszba hozott volna. Egy jól szervezett káoszba. A letisztult formába. Érzem, ahogy része leszek én is a városnak. Elindulok észak felé az 5. sugárúton.A szabályos, logikus, számsorrendben következő utcák között képtelenség eltévedni. Ha egyszer megérzed az ízét és ritmusát a városnaka tied lesz. Azt érezteti, hogy ide tartozom, mindig is ide tartoztam. Már látom a Central Park déli végét, tovább a 5th Avenue-nvégül elérek a Metropolitan Múzeumhoz…..
